275 perc, avagy egy majdnem 5-óra története

posted in: Bejegyzés, Pilóta blog Sze 2015

Hercegfi Misi élménybeszámolója:

“Repülni nem a reptéren tanul meg az ember, hanem otthon, fejben” – Ezt a mondatot Fahegyen hallottam egyszer, és megragadt a fejemben, mert szerintem is nagy igazság. Ennek az analógiájára azt is mondhatom, hogy sokszor egy egy feladat sikere sem az adott pillanatban dõl el, hanem már korábban, talán otthon, fejben.

Egy meleg vasárnapon, a reptéren beszélgetve sajnálkoztunk, hogy vége a nyárnak, és az elõrejelzéseket hallgatva tudtuk, hogy talán az idei szezon utolsó, hõségtõl tikkasztó napját zárjuk. A következõ hétvégére már lényegesen hûvösebb, szelesebb idõt jósoltak. Hétköznap az elõrejelzéseket nézegetve láttam, hogy szombatra esõt mondanak, vasárnapra viszont szárazabb, napsütéses, szeles idõt, és sok felhõt. Eltekintve a felhõktõl úgy éreztem, a vasárnap lesz az én napom. Észak-nyugati szél, napsütés… mi kell még egy jó lejtõs, termikes idõhöz? Azt hiszem ezen a ponton dõlt el az, hogy én aznap egy jót fogok repülni. Öt óráról nem álmodtam, de nagy elszántsággal mentem ki a reptérre, hogy a három órámat megrepülöm.

Kicsit nehezen indult a nap, az agrinak is volt valami baja, de végül csak kiálltunk.
Negyed három körül kerültem gépbe, addig volt alkalmam a többi gépet figyelni, és láttam, hogy aki felszáll, az fent is marad. Valahogy éreztem, hogy csak neki kell menni a feladatnak, és menni fog.

Már az eleje jól indult, jó volt a csörlés, 450 méterrel, talán az eddigi legmagasabbat csõröltem. Jobbra visszafordultam a hegy felé, célba vettem a lejtõt. Elkezdtem ingázni rajta, próbáltam megszokni azt, hogy eléggé dobálós az idõ. Ekkor már nem éreztem annyira jól magam, fel is merült bennem, hogy leszállok. Kétségek között vergõdtem – meg a lejtõn is – nem is tudom, hogy milyen magasan voltam, de lepillantva a reptérre látszott, hogy innen leféklapozni egyszerûen pofátlanság lenne. Úgy gondoltam, ingázom, amíg el nem fogy a magasságom, utána megkezdem a leszállás, és mára ennyi. Másik oldalról ott motoszkált bennem, hogy oké, hogy ebbõl a helyzetbõl kimenekülök, de akkor mikor lesz meg a feladat? Itt a gép, az idõ, fent vagyok, csak csinálni kéne, én meg meghátrálok… Kompromisszumként saját magammal arra jutottam, hogy repülök, figyelem a saját reakcióimat, ha úgy érzem nem bírom, akkor abbahagyom, de megadom magamnak a lehetõséget, hátha megszokom.

Ingázás közben találtam egy emelést, amit megtekerni nem lehetett, de a szokásos piskótázással sikerült emelkedni benne, méghozzá elég nagyot. Egyszer csak azt vettem észre, hogy 500 méteren vagyok, ekkor tekerni kezdtem, sikerült is kikoppannom. Elindultam a magas légtérbe, és a PRÉKO felett találva egy emelést sikerült még egy kicsit emelkedni. Ekkor elindultam Törökbálint felé/fölé, ahol megemelkedtem 1000 méterig. A repülésemnek ez volt a legmagasabb pontja.

Éreztem, hogy már egy jó ideje repülök, de csak nagyjából tudtam az indulásom idõpontját, így mikor a telefont kiszedtem a zsebembõl, és megnéztem rajta az idõt, láttam, hogy nagyjából egy órája szálltam fel.

Mivel a magas légtérben nem találtam semmit, elindultam visszafelé. figyeltem a körülöttem repülõ gépeket, hátha látom õket csavarni, de inkább az látszott, hogy mindenki keresgél, viszont nem igazán talál semmit. Az időjárás meglehetősen hasonlított az akkorira, mikor az elsõ három órámat repültem. Mikor a nap elé beúszott egy felhõ, akkor gyorsan beállt az almulás, és mikor ismét kisütött, pár perc alatt újraindultak a termikek. A magas légtérből befelé jövet pont egy ilyen almulásos periódus volt. Nem estem kétségbe, a szél fújt, bíztam a lejtőben, gondoltam, ott kivárom, amíg újra lesznek termikek.

Időrendben nehéz lenne felidézni mi minden történt ez alatt a 4,5 óra alatt, de jelenetek megmaradtak. Emlékszem például arra, hogy kb 400 m-en repültem a hegy felett, mikor elhalkult a gép. Tudtam, termikhez közeledem. Egy nagy rúgás következett felfelé, recsegés a szárnyak felől, és elkezdtem emelkedni. Erősen. Jobbra kezdtem tekerni, döntöttem a gépet, éreztem, hogy nagyon gyorsan emelkedem, a varióra pillantottam, ötöt mutatott ( :D ), és kb. másfél kör alatt emelkedtem 200 métert.

Többször előfordult, hogy a nap elé beúszó felhők miatt a termikek megszűntek, ilyenkor jött a süllyedés, és a lejtőn ingázás. Be kell valljam, mikor először bemutatták a lejtőrepülést, nem különösebben szerettem meg, Fújt a szél, dobált is, közel volt mindig a talaj…nem szerettem. Sokáig nem kedveltem a lejtőt, de egy idő után rájöttem, hogy szinte minden komolyabb feladatom sikerét a lejtőnek köszönhetem, Egy óra, első három óra, és most is… Felismertem azt, hogy megszoktam a lejtőt, már nem tartok tőle, sőt szívesen lejtőzöm. Voltak a repülésem ideje alatt bőven termikelések, nem is kevés, de úgy érzetre azt gondolom, hogy a levegőben töltött idő felét a lejtőn repültem.

Nem is tudom, hogy hányszor fordult elő az, hogy megszűntek az emelések, és folyamatosan süllyedve a lejtőre helyezkedtem, majd ott ingázás közben kivártam, hogy ismét beinduljanak. Többször volt olyan, hogy visszasüllyedtem 300 méterre, vagy még lejjebb is, és onnan kellett újra, és újra visszaküzdeni magamat a magasba, de minden alkalommal sikerült.

Az első egy óra után még nagyon távolinak tűnt a leszállás pillanata, amit valójában egy idő után már nem vártam, mert megszoktam azt, hogy az idő eléggé vad, de valahogy siettetni akartam az idő múlását, hogy közelebb legyek a sikerhez. Nem néztem rá sokszor a telefonra, inkább azt csináltam, hogy koncentráltam a tekerésre, vagy esetleg ingázásra, figyeltem a körülöttem mozgó gépeket – volt belőlük bőven – és igyekeztem átélni a repülést.

Mikor már érzetre nagyon sokat repültem, akkor ismét elővettem a telefont, és örömmel nyugtáztam, hogy nagyjából a harmadik óra végén járok. Meg is kérdeztem a rádión a startot, hogy mennyi ideje repülök. A válasz az volt: “Még kell 1 óra 50 perc az 5 órához”. Hurrá, megvan a feladat! :)

Most mondhatnám azt, hogy az is fejben dőlt el, hogy az 5 óra nem lesz meg, mert valószínűtlennek éreztem fél hat körül, hogy még két órán keresztül fent tudjak maradni, de úgy döntöttem, repülök, amíg tudok. A negyedik óra után már fáradt voltam, a nap már alacsonyan volt, nagyon vakított, érezhetően gyengültek, elfogytak az emelése, és sajnos a szél is gyengülni kezdett. Magasságom volt, de annyi nem, hogy egy órán keresztül megéljek belőle. A termikek fogyatkozásával, egyre inkább a lejtőt vettem célba, de sajnos a lejtő ereje is csökkent. Olyan 300-350 méteren lehettem, mikor elstartol az egyik KA7, és rárepült ő is a lejtőre. Magasabban volt nálam, én ingáztam, ahogy tudtam, igyekeztem minden emelést kihasználni, ami az utamba került, néha néha meg is emelkedtem 20-30 métereket, de többre már nem futotta. Ahogy én veszítettem a magasságomat úgy süllyedt a másik gép is, mert a köztünk lévő magasságkülönbség nem igazán változott.

Eljutottam arra a pontra, mikor már csak 150 méter magasan voltam. Még neki indultam a lejtőnek, de már csak óvatosan, és sajnos emelkedni sem tudtam. 120 m volt az a magasság, mikor úgy döntöttem, hogy ez az a helyzet, amikor már nem erőltetem. Hátra volt még fél óra az 5 órához, amit nem tudtam volna kihozni már ebből a magasságból, így nem akartam kockáztatni. A negyedik forduló előtt bejelentkeztem rádión, majd a forduló után lenyomtam a gép orrát, féklapot nyitottam, megkezdtem a leszállást.

Ezt az időtartamot nem volt egyszerű megrepülni, de utána kiszállni a gépből sem volt könnyű feladat. :D

Miután visszatoltuk a gépet a startra, és kezdett csökkenni az adrenalin szintem, éreztem, hogy átfáztam, és eléggé éhes is voltam. Azt is csak sokkal később vettem észre, hogy a féklap karja sebesre dörzsölte a lábamat.

Feltettem magamnak a kérdést, talán másnap, hogy ezt a repülést most sikernek, vagy kudarcnak ítéljem meg. Siker volt, hiszen a 3 órás feladat meglett, de sajnos csak egy nagyon picin múlott, hogy az 5 óra nem sikerült. Végül arra jutottam, hogy (a saját hibáimat nem elbagatellizálva), azért szálltam le, mert elfogyott alólam az idő. Lement a nap, elállt a szél. Biztos vagyok benne, hogy ha egy fél órával előbb elindulok, akkor meg lett volna, így nyugodtan mondhatom, hogy sikeres repülés volt ez.

Jöhet a szakszó elméleti…

Üdvözlettel:
Hercegfi Misi