Két hét repülés jófajta magyar időjárásban a világ legjobb pilótái között:
Az őcsényi Európa Bajnokságra tulajdonképpen 2012 őszén kezdődött a felkészülésem. Abban az évben vettem részt másodszor a válogatott keret 15m-es Ventusával a Nemzeti Bajnokságon, és elég jó eredményt sikerült elérnem az összevont vizes kategóriában, ahol 1-2 kivételtől eltekintve lényegében az egész magyar élmezőny elindult. Mivel a következő évben Diófási Orsi a női VB-re készült a V8-as farokjelű keretgéppel, nem maradt lehetőségem a korábbi terveim szerint haladni és részt venni egy magasabb színvonalú nemzetközi versenyen, például a német Nemzeti Bajnokság 15m-es kategóriájában. Ekkor pattant ki a szikra a fejemből, hogy a 2015-ös magyar rendezésű EB-re el lehetne kezdeni egy tudatos felkészülést a 20m-es géposztályban. Több szempontból is kézenfekvő volt az ötlet: egyrészt az Arcus a Ventuséhoz nagyon hasonló teljesítményű gép, így a repülési stratégiák is lényegében megegyeznek, mégha az Arcus kevésbé dinamikus repülő is. Másrészt a svájci klubomban két hozzáférhető Arcus T is van, így valószínűnek láttam, hogy a két év felkészülés és az EB logisztikai feltételei adottak lesznek. Harmadrészt így lehetőségem nyílt rá, hogy barátnőmmel repüljek, aki időközben nagyon megszerette a repülést. Az is vonzott továbbá a kétüléses repülésben, hogy élesben tesztelhetjük a Rehus Csabival közösen fejlesztett kiértékelő és siklás-segítő Excel programunkat.
2012-ben és ’13-ban a Nemzeti Bajnokságon vettem részt egy Arcus T-vel, és mindkét versenyen elég jól szerepeltünk, reális esélyünk volt a végső győzelemre is – különösen 2013-ban. Tapasztalatszerzésre mindenképpen jó volt ez a két év, a tavalyi versenyen pedig Tamás Fecával géppárban tudtunk repülni, megteremtve az idei közös indulás alapjait.
Idén télen vette kezdetét a szűkebb értelemben vett felkészülés az EB-re. Ez a munka az alábbiak szerint négy részre bontható:
1) Elméleti felkészülés: Télen elemeztem a saját korábbi repüléseimet, versenytársaiméval összevetve, külön hangsúlyt fektetve az őcsényi helyszínre. Elemeztem továbbá a korábbi 1-2 év 20m-es CAT1-es versenyeredményeit és IGC-it.
2) Fizikai állóképesség fejlesztés: Január óta hetente kétszer járok edzőterembe, tavasz óta pedig kéthetente kerékpározom 50-100km-t. Az idei állóképességem össze sem hasonlítható a korábbi évekével, amikor egy-egy hosszabb Arcusos repülés után úgy estem ki a gépből. Rendkívül fontosnak tartom ezt, különösen egy olyan kategóriában, ahol 750kg-ot kell mozgatni órákon át a levegőben. Frissebb testben frissebb marad a fej is, ami pozitív hatással van a döntéshozatalra.
3) Pszichés önfejlesztés: Nagy hangsúlyt fektettem a mentális / pszichés felkészülésemre is, mivel a korábbi években kerültem olyan helyzetekbe, hogy az élmezőnnyel járó nyomás alatt rossz döntéseket hoztam, vagy olyan hibákat követtem el, melyeket hideg fejjel nem tennék. Azt hiszem, ebben az évek alatt sokat fejlődtem, de az a nyugalom, amivel az EB-t végigrepültem, mindenképpen látványos előrelépés ebben a tekintetben.
4) Gyakorlati formaidőzítés: Sajnos a Nemzeti Bajnokságra nem tudtam hazautazni, de elhatároztam, hogy egy rövid svájci versenyen részt veszek július legelején. Ez jó formába hozásnak bizonyult, 24 órát repültem 5 nap alatt, kézbe került a gép, a rutin részévé vált, hogy melyik külyü milyen kapcsolója hol van, és némi pillanatnyi versenyrutint is szereztem. Ez az “edzőverseny” biztosan hozzájárult ahhoz, hogy már első nap teljes gázzal repültünk az EB-n, miközben a versenytársak egy része még csak kóstolgatta a gépét és a versenyterületet.
Őcsénybe úgy érkeztünk Fecával, hogy két közös felkészülési repülésre jutott időnk a verseny kezdete előtt. Ez arányos volt, mert kicsit össze tudtunk rázódni, viszont nem fáradtunk el túlságosan a kezdésre. Még olyan szempontból is jól jött ki a dolog, hogy egyik nap bomba időben repültünk 120 km/óra feletti átlaggal, a másikon pedig tipikusnak mondható magyar körülmények között: erős időjárásban kezdve, száraztermikekben geberegve befejezve. Mindkét nap a középmezőny elején végeztünk, de ennek csak annyi jelentőséget tanúsítottunk, hogy szemlátomást a menőkkel összemérhető sebességet tudtunk diktálni, agyonverve nem voltunk.
A versenyen elég kiegyensúlyozottan szerepeltünk, és két versenyszámot leszámítva végig együtt tudtunk repülni Fecával, szinte pontra azonos eredményeket produkálva. A nyitány nagyon jól sikerült, ötödikek lettünk, a győztes pontjainak 94%-át szerezve. Utólag elemezve végig jól haladtunk, még a napi győzelemre is volt esélyünk, tulajdonképpen a hazatérő termikben dőlt el a végeredmény. A következő napokban elég stabilan hoztuk a 80-85% körüli napi eredményeket, ami ebben a mezőnyben nagyon jónak számított, hiszen jellemzően minden nap volt 1-2 pilóta, aki kimagaslót ment, ugyanakkor minden nap más. Egyetlen kisebb mélypontot az ötödik versenynap jelentette, ahol az utolsó sorból startolva nem bírtunk megemelkedni. Helyben összeomlott az időjárás, és miközben a fejünk fölül 1700m-ről indultak ellenfeleink a feladatra, mi 1000-1300m között geberegtünk. Végül nagyon későn, majdnem fél4-kor indultunk el a feladatra, miközben délutánra zivatarokat jósoltak. Ezek szerencsére kerülhetőek voltak, és egy pompás konvergenciavonalon végsikolva meg tudtuk menteni a napot, minimalizálva a veszteséget. Aztán a hatodik versenyszámban ismét az ötödik helyre sikerült kormányozni az Arcust, miközben a mezőny több mint fele terepre szállt (köztük a többszörös világbajnok, Janusz Centka). Ezzel az eredménnyel az összetett kilencedik helyen álltunk, az első pontszámának 90%-ával. Hat versenyszám után úgy érezhettük Fecával, hogy van keresnivalónk, talán még az első hat hely valamelyike is megcélozható.
Ennek megfelelően önálló stratégiával repültük tovább a versenyt, szemben az összetettben körülöttünk tanyázó pilóták többségével, akik igyekeztek minden nap egy-egy élpilóta által húzott erősebb bollyal, vagy azok mögött végigrepülni a feladatot, melynek eredményeként a leggyorsabb pilótáktól általában kikaptak, viszont a mezőnyhöz képest így is értékes pontokat gyűjtöttek. Ez a végelszámolásnál sajnos döntőnek bizonyult. Mindjárt a hetedik versenyszámban vállaltunk egy kis kockázatot, 20 perccel a mezőny után indulva. Sokat javult addigra az idő, az első fordulópontra ugyanannyi idő alatt értünk, mint az élboly, csakhogy 500m-el magasabban! A kései indulásos taktikának van viszont egy olyan sajátja, hogy csak akkor vezethet győzelemre, ha hibátlanul és ennek megfelelően rendkívül gyorsan repül az ember. Sajnos nekünk sem a Duna átkelése Bajánál, sem később a szatymazi fordulás nem jött ki jó ütemben, és az így elszenvedett lassulás miatt a táv vége belecsúszott a lecsengő időbe. Feca 200, én 300 pontot buktam ezen a napon – de megrepültük a feladatot, és versenyben maradtunk. Ezt is fontos eredménynek tartom, még ha kissé keserédesen gondolok is rá.
Az utolsó három versenyszámban aztán nagyon nagy átlagsebességek születtek, mi is végig jól tudtunk menni. A nyolcadik számban repültük a leghosszabb feladatot, egy 500km-es poligont, amit 130km/óra feletti sebességgel nyertek. Nekünk 122-es lett az átlag, de tulajdonképpen a táv legutolsó szakaszán csúsztunk csak ki a 90% feletti eredményből. A jánoshalmi erdőkben bízva megpróbáltam egyenesen hazasiklani, miközben az előttem haladók északias kerülőt tettek az erősebb időjárás irányába. Sajnos nem találtam elég erős hazatérő termiket ahhoz, hogy 125-130 között tudjam tartani az átlagot. A kilencedik és tizedik napon területek feletti szabadtávokat repültünk, magas felhőalap és elképesztő termikátlagok mellett. Mindkét nap 130-as átlagsebességet és 93%-os eredményt értünk el, a kilencedik napon ráadásul napi harmadik helyezést produkálva. Utolsó nap is nyerhettünk volna, ha nem kapkodjuk el a fordulást az utolsó körben, 4-5 percet az ellenfeleknek ajándékozva.
A 13. helyünkkel összességében elégedett vagyok, főleg úgy, hogy mindezt az első, egy többszörös Világ- és Európabajnok pontszámainak 91%-át teljesítve értük el. Jól mutatja ez, milyen szoros volt a mezőny, sokszor a napi utolsó helyezett is 80% feletti eredményt ért el. Úgy érzem, a verseny első és utolsó harmadában kifejezetten jól repültünk, a középső harmadban talán kicsit vegyesebben, de azért ekkor is nagyjából tartani tudtuk magunkat a középmezőnyben. Utólag úgy értékelem, hogy ebben a fázisban érdemes lett volna nekünk is gyors bolyokkal repülnünk, ez esetben alighanem az első 10-ben végeztünk volna. Emellett azt tartom még fontos tapasztalatnak a jövőre nézve, hogy az élpilóták az első napokban szemmel láthatóan óvatosan repültek, kóstolgatták a mezőnyt és az időjárást. Nyilván nekik több veszítenivalójuk van. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy ebben az időszakban olyan pontokat lehetett gyűjteni, amik nagyon jól jönnek a végelszámolásnál. Érdemes tehát, ha nem is nagy kockázattal, de agilisen kezdeni a versenyt. A másik végletet Erazem Polutnik mutatta be, aki három napot is megnyert, ugyanakkor kétszer terepre szállt, mögöttünk végezve összetettben. Azt hiszem, ekkora kockázattal nem szabad repülni CAT1-es versenyen. Nagyon nagy élmény volt ilyen mezőnyben versenyezni, óhatatlanul felgyorsul az ember a nyomás alatt. Biztos vagyok benne, hogy ha időről-időre módom lesz világversenyeken szerepelni, annak érezhető hozadéka lesz a magyar Nemzeti Bajnokságokon mutatott formámban is.
Külön szólnom kell még arról, hogy az őcsényiek a versenyt összességében rendkívül magas színvonalon rendezték meg, nagyon pozitív nemzetközi visszhangot kiváltva. Alapvetően a feladatok is jól méretezettek voltak, némi vita abból volt, hogy a legerősebb időjárású területre kiírt csiki-csukik mennyire előnyösek, hiszen a rövid szárakon nagyon eltérő eredmények születhetnek annak függvényében, ki milyen periódusban ér oda. Hosszabb szárakon ezek az eltérések jellemzően jobban kiegyenlítődnek. Nagyon jó volt a magyar csapat ellátása is, bevált a számunkra bérelt vendégház, és a helyben, Nagy Gabi és szakács barátja, Zsolt, által főzött vacsorák. Egyetlen kényelmetlenségként talán azt említhetném, hogy a vacsorára jellemzően sok vendég érkezett más csapatokból is, terhelve a ház szűkös infrastruktúráját, és nagyban megnövelve a várakozási időt a kondérnál. Így, hogy épületben voltunk elszállásolva, sokkal kevésbé volt megterhelő a 35-40 fokos hőség is, amiben a versenyt végigrepültük. Az időjárással a forróságot leszámítva nagy szerencsénk volt, 9 nagyon jó versenyszámot repültünk, és lehetett volna egy tizedik is, ha nem pont egy végül repülhetetlennek bizonyult nap utánra, egy jó időjárású napra kerül az előre meghirdetett pihenőnap.
Végezetül szeretném megköszönni Gönczi és Szabó Petiknek a logisztikai előkészületekben nyújtott munkájukat, az őcsényieknek a magas színvonalú szervezést és a figyelmességüket, az MVSz-nek, különösképp Daróczy Jancsinak a csapat anyagi támogatásához felhajtott forrásokat, Hársfalvi Petinek a szponzori segítséget, valamint Tamás Fecának és Vörös Jenőnek az igen eredményes géppárrepülést. Külön kiemelném azt a hátteret, amit két klubom, Magyarországon az ACFH, Svájcban pedig az SG Lägern biztosított. Mindkét helyen erőn felül támogatták, hogy repülési lehetőséghez jussak, utóbbi egyesületből pedig világszínvonalú gépet kaptam klubos áron a versenyzéshez. Szereném végezetül a legfontosabb segítséget kiemelni: az elmúlt három év versenyein Csík Jencitől, Salánki Tónitól és Szabó Tibsitől kapott segítség nélkül ez az eredmény nem jöhetett volna létre – köszönöm Nektek! Remélem, lesz folytatás, és következnek még ennél is több örömre és büszkeségre okot adó eredmények a nemzetközi megmérettetéseken is!
Kiss Dániel
2015. augusztus 10.