Hegyek között, völgyek fölött

Múlt hét szerdán alkalmam nyílt beleszagolni a combosabb alpesi időjárásba. Adódott ugyanis, hogy az első magashegyi távomon -és a meteorológiai prognózison- felbuzdulva szabadságot vettem ki erre a napra. Reggel 8-kor már Schänis repülőterén vártam a fejleményeket. A reptér fekvéséről annyit, hogy a pályától keletre, a hosszúfal mellett, egy 1300m magas lejtő húzódik, ahonnan vagy azért jönnek el termikek, mert ráfúj a szél, vagy azért, mert süti a nap. Dél és kelet fele repülve azonnal 2000-2500m-es csúcsok és gerincek között találja magát az ember, míg északnak a hazai hegyeinkhez hasonló, majd egy dombosabb terület felett vezet az út a német síkvidék felé.

Tudni érdemes, hogy kora-tavasszal jellemzően az Alpok déli-délkeleti vidékein a legalkalmasabb az időjárás nagy teljesítmények elérésére, míg a főgerinctől északra inkább május közepétől július közepéig-végéig tart a főszezon. Április első heteiben már születtek is 1000km feletti távok Karintiából és észak-Olaszországból. Mint utóbb megtudtam, az általam kiválasztott napon is hatalmasakat repültek Lienzből. Azért északon sem számítottunk rossz körülményekre: fokozatosan fölénk húzódó anticiklon határozta meg az időjárást, mely folyamatban ez a szerdai nap tűnt a legideálisabbnak a még nedvesebb kedd és a magasnyomás és melegadvekció által gyengített csütörtök között. Hosszú periódusra, közepes, majd erős emelésekre, megfelelő mennyiségű és eloszlású kumuluszra, és napközben megerősödő keleties áramlásra számítottunk.

Mindezek ismeretében némiképp meglepett, hogy alig néhányan lézengtünk reggel a repülőtéren, bőven maradt is gép a hangárban. Lett volna lehetőségem típust repülni a 18m-es kategória zászlóshajójára, az ASG-29-esre, én azonban mindenképpen távot szerettem volna repülni, így a már megfelelő rutinnal kormányozott Discus 2-esre esett a választásom. Egy 500km-es duplahurkot deklaráltam három ország (Svájc, Lichtenstein és Ausztria) légterén keresztül. 9-kor már össze- szerelve, felkészítve állt a HB-3301 lajstromjelű Discus. Vizet tölteni sajnos nem állt módomban, mivel a nulla fok magasságát 1500m-re, míg a várható felhőalapot 3000m környékére tették a modellek. Ennek megfelelően hullámrepülést idéző ruházatban készültem a várhatóan 5-6 órás repülésre. Mivel még elég lassan haladok a hegyek között, szerettem volna korán indulni. Az első próbálkozók 11-kor kerültek kötélvégre, ekkor még kék ég és gyenge, szűk emelések várták őket. Némi izgalom lett úrrá rajtam, hogy jó ötlet volt-e negyediknek állni a sorba. Szerencsére fél12-re megjelentek az első páracsomók, így gond nélkül tudtam emelkedni leoldás után az egy-másfél közötti termikben. Az alapot délben értem el 2400m-en (minden magasságot tengerszint felett értsetek, a repülőtér 415m-en fekszik). Az útvonalon már láttam kisebb foszlányokat, továbbá az első 40km egy sziklafal mellett vezet, amit ideális szögben érnek ebben a napszakban a nap sugarai, így az azonnali indulás mellett döntöttem.

Helyi idő szerint 12:05-kor vágtam neki a kitűzött nagy falatnak. Az alakuló időjárásban viszonylag lassan, 100-120km/óra közötti sikló- sebességgel haladtam keleti irányba, minden páracsomót -és egyéb olyan helyet, ahol tartást-emelést reméltem- útbaejtve. A szembeszél nem segített, de azért különösebb gond nélkül haladtam az Inn folyó völgyében kijelölt, nagyjából 110km-re lévő fordulópont irányába. Közel 25km siklás után, 1650m-en fogtam az első kikörözésre érdemes termiket, ez mindjárt egy erős kettes volt. Hozzátenném, hogy ez a termikfogási magasság már-már kívül esik a komfortzónán, lévén 2400-as hegyek között jártam, igaz egy széles és művelt völgy fölött. Ebben a termikben találkoztam utoljára helyi géppel, egy DuoDiscus érkezett a körömre, ők azonban a Rajna völgyének keresztezése helyett visszafordultak nyugati irányba. A széles „Rheintal” átrepülése ritkán izgalommentes, most is nagy merülésen siklottam keresztül, és bizony az osztrák oldalon mindjárt némi lejtőzéssel kellett életben tartanom a reményt. Némi türelemjáték és nagyfokú koncentráció (szikláktól mindig megfelelő távolságot tartani, sebesség állandó, cérna középen) után a piskótázásból termikelésre válthattam, majd 2000m-en otthagytam a másfeles száraztermiket és tovasiklottam egy közeli kumulusz irányába. Ez volt az első igazán formás felhő aznap. Igyekeztem gyorsan kikövetkeztetni, honnan jöhet el az alatta várt termik. Végül egy napsütötte „szikla-bölcsőben” véltem felfedezni a kiváltás helyét, mindjárt arra is fordítva a gép orrát, 140km/órára gyorsítva. Mint a mesében: közeledek, jön föl a varió, lassítok, egy-másfél-kettő-három, döntöm balra, négy. Meg sem álltam 2700m-ig, a teljes termikátlag pedig 3.8m/s lett. Ezen felbuzdulva felcsavartam a MacCready-t kettesre. Igen, csak kettesre, mert továbbra is igyekeztem magasan maradni, ami ezen a napon nem csak a biztonságos, hanem egyben az aktív zónának is bizonyult.

Tavasszal elég jól működik a hóhatár, mint termikkiváltó vonal, így e fölött repülve haladtam tovább. Ez bevált, innen elég eseménytelen utam volt a fordulópontig. Ugyan az előzőhöz fogható termikkel a száron már nem találkoztam, jellemzően 2-2.5m/s közötti átlagolókkal tudtam emelkedni. 84km/órás átlaggal fordultam, amivel –figyelembe véve a korai indulást, a szembeszelet és a negyed óra lejtőzést félúton- nagyjából elégedett voltam. Hátszélben robogva aztán felgyorsultak az események. A felhőalap lassan kúszott felfele, 2800-2900m körül járt ekkor, a Flarm pedig egyre többet csipogott, jelezve: megnőtt a forgalom a felhőúton. Minden gond nélkül értem el az indulási repülőtértől mintegy 25km-re, délnyugatra kihelyezett második fordulópontot. Már ekkor feltűnt, hogy ebbe az irányba továbbrepülve talán mégjobb időjárás várna, de végül a kitűzött feladat folytatása mellett döntöttem. A táv felére már 96km/órára növekedett az átlagsebességem, az idő javában élt, így elkezdtem bízni az 500-ban. Az egyetlen igazi gondot a farkasordító hideg jelentette, különösen a lábaim szenvedték meg a mínusz 10-15 fokos hőmérsékletet. A Walensee völgyében, ahol induláskor még alig 100 feletti tempóban óvatoskodtam, egy formás felhőút várt ezúttal, így 150-160-as siklósebességgel haladva is 60 körüli siklószámot értem el ezen a szakaszon. Egy kisebb fennsík és a mellette tornyosuló sziklafal határán megtaláltam a nap emelését is. Időnként a 6-ot verte a varió, 4.7-es teljes termikátlaggal, alig 1-2 perc alatt értem fel 2900m-re.

A hegyek között azonban gyorsan változnak a körülmények, az „egyszer fent, egyszer lent” mondás sajnos a szó szoros és átvitt értelmében is pontosnak mondható. Ausztria felett kezdett túlgerjedni az időjárás, itt már nagyobb leárnyékolt területekkel találkoztam. Igyekeztem magasan maradni. Ennek érdekében lassítottam és a korábbiaknál nagyobb kitérőket tettem napsütötte foltok irányába. Sajnos nagyon lelassultam, és ami ennél is jobban aggasztott: tartásokkal találkoztam ugyan, de értelmes emelkedés lehetőségével kecsegtető termikkel már hosszú ideje nem. 1800m-en jártam ekkor és egyszerre igyekeztem az időjárás minden rezdülését figyelni, továbbá számolni, hogyan alakulnak az esélyeim a 40km-re lévő fordulópont elérésére, majd az utána rám váró utolsó 120km teljesítésére. Csend lett a kabinban. Tudtam, hogy a nap legkritikusabb szakaszát próbálom éppen átvészelni. Igazi vízválasztó volt ez: nüanszok dönthetik el, hogy negyed óra múlva terepezek Ausztriában, vagy 1-2 órával később az első alpesi 500km-es távomat ünnepelhetem Svájcban.

Ekkor megláttam az első bíztató jelet, egy erősebb napsugarat, ami a levegőben is jól kivehető volt. Kisvártatva azonosítottam az árnyékos területek által körülvett ormot, melyet melegített. Ha itt sem találok emelést, akkor alighanem vége a dalnak – gondoltam, és óvatosan csoszogtam tovább a napfény irányába. Így talán még nem örültem madárnak, mint a kampóscsőrünek, akit kisvártatva megláttam a nap csóvájában fürdőzve kőrözni. Nulla-fél-egy, nézem jobbra, gyenge, de stabil. A lassú, nyugodt emelkedés közben eldöntöttem: itt már akkora a terep-kockázat, hogy mindenképpen érdemes visszafordulnom, és inkább délnyugat –és egyben a 3000m feletti hegyek- irányába nyújtanom a távot. 2500m-en némiképp megkönnyebbülve fordultam hátszeles irányba, de továbbra is óvatosan gazdálkodtam a helyzeti energiámmal. Végül újabb izgalmak nélkül, 2000m-en értem el ismét az ideális körülményeket, ahol mindjárt egy hármas emelésben nyugtázhattam, hogy túl vagyok a nehezén.

Kisvártatva negyedszer is átrepültem a Rajna völgyét. A hátszél által segítve robogtam tovább, azonban nem a repülőtér, hanem –déliesebb pályán- az Alpok fővonulatának irányába. 420km környékén jártam ekkor, az óra pedig negyed5-öt mutatott. Gyors fejszámolás: ha 3000m-es magasságból tudok végsiklani egyett a 415m-en fekvő reptérre, akkor az így nyert 70-80km-rel akár egy 550-600km közötti táv is beleférhet még a napba. Az új cél teljesen feltüzelt, ismét volt miért a lehető leggyorsabban haladni. Itt már teljesen hófedte tájak felett repültem, felhőről felhőre araszolva. A látvány leírhatatlan, jobbra-balra 3000-3600m-es csúcsok, alattam 2000-2500m-en terep- asztal, néha egy-egy völggyel szabdalva. Ennek megfelelően már nem is völgyek vonalát követve, hanem a kumuluszok által kirajzolt pályán repültem. Nagyon jól tudtam haladni, a felhőalap 3100m-en volt, az emelések jellemzően 3m/s környékén. Mivel a szabadtáv öt fordulópontot enged, én pedig még csak hármat használtam el, úgy döntöttem: legjobb lesz ugyanezen a pályán visszautaznom kelet fele, túl a repülőtéren, majd onnan hazasiklanom. Gyors fejszámolás: ha a Rajna völgye előtt fordulok, 600km fölé adódik a táv! Altdorfnál fordultam negyedszer, és innen lényegében már csak siklottam. Az emelések gyengültek, a felhők is ritkulni kezdtek, így látszott: tényleg kihasználom a teljes periódust, a termikus aktivitás végé- vel érek majd haza. Háromnegyed 6 körül fordultam az utolsót Sargans városa felett. 1900m-en voltam, 30km-re a reptértől, hátszéllel segítve. A már foszlóban lévő felhők és a napközben összegyűjtött hőt kisugárzó sziklafalak végig tartottak, így vé- gül már 180-200km/órás sebességgel suhant a Discus. Felemelő érzés lett úrrá rajtam: befogadtak a hegyek és megmutattak valamit abból a fantasztikus természeti erőből, ami a motor nélküli távrepülést ezen a vidéken is lehetővé teszi.

Néhány perccel 6 óra után már az aszfaltpályán gurult a Discus. Közel hat és fél órát töltöttem levegőben, 602km-t repültem, 102km/órás átlagsebességgel. Több szempontból is jubileumi repülés ez. Az első alpesi „öccá” a 25. 500km feletti, az 5. 600km feletti és az első, ívelőlap nélküli géppel repült 600km-es távom is egyben. A nap egyetlen kellemetlen meglepetése az lett, hogy az SDI Posigraph nevű őskövületből sehogyan sem sikerült az IGC-t kivarázsolni. Ígéretet azonban kaptam rá, hogy ezen a héten jön a mágus, aki már hallott olyan emberről, aki találkozott olyasvalakivel, aki állítólag már majdnem sikerrel járt ezügyben egyszer :)

Kár, hogy Bőti Lacival pénteken csak egy szűk órás küzdelemre futotta erőnkből, jó lett volna egy fahegyi Twin Astiros távval megkoronázni a hetet. Remélem, a ciklonális hatások hamarosan gyengülnek, és itt is – ott is jókat tudunk a közeljövőben repülni!

Mindannyiótoknak jó leszállásokat és eredményes távokat kívánok: Kiss Dani