Mikulovice, ez az észak-csehországi település, pár kilométerre a lengyel határtól idén is várja a magasra vágyó pilótákat, hogy a Jesenik hegység különleges adottságait kihasználva, az ott kialakult hullámban több ezer méterre lehessen emelkedni a késő őszi szélben, teljesítve az arany és gyémánt koszorú feltételeit, vagy akár a hosszú hegyvonulatot követve távrepüléseket lehessen végrehajtani.
A tavalyi évhez hasonlóan ebben az évben is csatlakoztunk a Jesenik Aeroklub hullámtáborához. Bőti Laci, Bognár Józsi és jómagam október 19-én keltünk útra, és az előrejelzések szerint jó idő várt ránk az elkövetkező két napra. Napos időben indultunk itthonról, azonban mire Csehországba értünk, már teljes borultság fogadott, pedig a prognózis már vasárnapra is kellemes, repülhető időt ígért. Azonban ahogy a műúton átértünk a hegygerincen, az északi oldalon szikrázó napsütés fogadott minket. Leereszkedtünk a völgybe a reptérhez, ahol csodálatos felhőkép tárult elénk, a dombok felett hatalmas élő lencsefelhők sorakoztak, és szinte hallottam a Jantart mögöttünk a szállítókocsiban, hogy ki akar jönni egy gyors szárnyalásra. Így különösen nagy lelkesedéssel érkeztünk meg Mikulovicéba, ahol megtudtuk, hogy ma már 4-5 ezer méteren is jártak a gépek. Kicsit sajnáltuk is, hogy nem jöttünk egy nappal hamarabb. Gyorsan összeraktuk a gépet, és nagy izgalommal készültünk a másnapra.
Hétfőn már hajnalban fent voltunk, összepakoltunk a napi repüléshez, ahogy kell: pda, logger, új akksik, oxigén és persze vastag ruha, bunda bugyi stb. Igen ám, csak éppen az ég nem nézett ki valami jól, mindenfelé fekete felhők voltak, és a nekünk szükséges délnyugati szél átfordult északira. Pár perc, és már szakadt is az eső, igencsak kapkodnunk kellett, hogy megmentsük a technikát az elázástól. Jobb híján leültünk reggelizni, és vártuk, hogy javuljon az idő, hogy ha nagyot nem is, de legalább valamicskét repülni tudjunk. Tíz óra felé aztán kitisztult az idő, így kihúztuk a Standard Jantart a startra és várakozó álláspontra helyezkedtünk. Egy óra múlva végre gyönyörű napsütés lett és megjelentek a kis rotor felhők, bár a távolban még nem nézett ki túl jól az ég a reggeli záporok után. Mégis a felszállás mellett döntöttem, így 11-kor a levegőben is voltam. A vontatás csak kicsit volt rázós, éltem már meg rosszabbat is itt, sőt nekem talán hosszúnak is tűnt, alig-alig emelkedtünk. Aztán végre átmentünk egy erős emelésen, amiben –mivel stabilnak tűnt- le is oldottam 1300 méteren (QNH). Aztán pár pillanattal később már rá is jöttem, hogy meglehetősen balga ötlet volt leoldani, a helyi ajánlás szerint legalább 1400 méterre érdemes vontatni, és az erős leáramlásokban nem biztos, hogy vissza lehet érni innen a reptérre. Ami kicsit megnyugtatott az az volt, hogy pont a kijelölt kényszer placc fölött voltam. Ha már így döntöttem, nem volt mit tenni, itt kellett emelkedni, ami a nap egyik legnagyobb kihívása volt. Az egyik rotor emelő oldalán próbáltam megmaradni, de gyakorlatilag képtelenség volt. Csak borogatta a gépet az erős feláramlás, de megmaradni nem lehetett benne. Amennyit emelkedtem, kétszer annyit merültem. Nagy küzdelem volt köztem és a rotor közt, és úgy nézett ki, ő áll nyerésre. Kialakultak körülöttem közben más felhők is, és úgy döntöttem megnézem azokat is, mert ebbe a harcba kezdtem belefáradni. Találtam is egy nagyobbat, amibe végre belefértem, és a varió is kezdett megállapodni. Még mindig szidtam magam a korai oldásért, és nem tudtam, hogy fogom elérni az előttem lévő hullámfelhőket ebből a magasságból. Aztán 2000 méter felett kezdtek megnyugodni a kedélyek, és a variométer tűje megállt három méteren. Végre volt lehetőségem kicsit kifújni magam, és elővehettem a fényképezőmet, hogy pár képet csinálhassak.
Ez az emelés egészen 5000-ig kitartott, szinte el se hittem. Csak arra kellett figyeljek, hogy ne sodorjon hátrafelé az erősödő szél, és megtartsam a pozíciómat, de ehhez a pda nagyon nagy segítséget nyújtott. A magasban, a felhők fölött olyan csodálatos idő volt, hogy egyáltalán nem fáztam, sőt talán még túl is öltöztem. A világ végéig el lehetett látni és még egy kicsit tovább. Az időmet az oxigén kezelésével töltöttem, olyan sima volt minden, hogy tényleg egy liftben éreztem magam. 6300-ig, a gyémánt magasságig a lift még mindig két méterrel vitt felfelé, és úgy döntöttem, megcélzom a 7000 métert, hogy jól nézzen ki majd a fényképen. Miután feljutottam, meg is volt a kötelező fotó, búcsút intettem, és egy másfél méteres pluszt hagytam ott. Így az elért relatív magasságom 5650 m lett. Rádión megbeszéltem a földön lévő Lacival, hogy szépen elutazgatok, nem nyitok féklapot, így bizony lejutni több időnek bizonyult, mint felemelkedni. Érdekes a nagy magasságokban való repülésben, – ebben eddig nem volt tapasztalatom – hogy hiába tolja az ember neki 180-200-zal, mégis alig látni, hogy halad előre. Roppant erős szél volt, akár 100 km/h felett is fújt, amit a ground speed-ből tudtam következtetni. 210-zel is csak 100 körül mutattatta a föld feletti sebességet, mikor megfordultam 300 lett a ground speed. Jellemzi az időjárást, hogy sokszor ezt mínusz egyes, mínusz kettes varióval, ami egy Jantartól nem rossz teljesítmény. Valószínűleg aznap Jelenia Gora-ig el lehetett volna menni és onnan vissza akár kétszer háromszor is, ami egy 500 km körüli repülés. Sajnos mivel ketten voltunk a gépre, ez szóba sem jöhetett.
A nap folyamán a másik nagy meglepetés, ami ért, az a behelyezkedés és leszállás volt. A nyugodt idő 2000 méter alatt hirtelen átcsapott őrült turbulenciába. Meg kell hogy mondjam, ilyet én még életemben nem tapasztaltam, és bizony rendesen kapaszkodtam a botba és a féklapba, és sokszor úgy éreztem, a túlélésért küzdök. Volt olyan pillanat, hogy halványlila gőzöm nem volt, hogy hogy fogok így a reptérhez eljutni. A vario +6 és -6 között ugrált, és a sebességet is igen nehezen sikerült egy kisebb tartományban tartani, miközben a reptér körzetében lévő rotorok hol balra, hol jobbra akarták kiborogatni a Jantart. Izzadtam rendesen… Csak reménykedtem, hogy jó helyre teszem a harmadik és negyedik fordulót, és nem ott lesz a környék legnagyobb leáramlása. Végül nem lett gond a leszállással, de bizony nálam tapasztaltabb helyi, meg német pilóták is hasonlókról számoltak be. Így egy abszolút sikeres repülést zárhattam le.
Utánam még Bőti Laci következett, aki viszont a felszállással küzdött meg hasonlóképpen, a földről sem nézett ki túl jól, de saját elmondása szerint, még levegőt venni sem volt ideje, annyira kellett koncentrálnia a vontatásra, hogy valamennyire követni tudja a táncoló vontatógépet. Többször hangoztattam már, hogy le a kalappal a vontatópilóták előtt, akik ilyen körülmények között, naponta többször teljesítik a köreiket, bármilyen esemény nélkül. Végül László is feljutott 6000 méter felé, de mivel neki már megvolt a tavalyi évről a magassága, így csak élvezetből repkedett, és csodálta a kilátást, amit ez a gyönyörű környék ad, Dél felől a hegyekkel, Északra a nagy lengyel Alfölddel és tavakkal. Nemsokára videóval is illusztrálja repüléseit. Bognár Józsi a helyi Blanic-kal repült pár kört, ő is megtapasztalhatta, milyen lehetőségek vannak a hullámban, és kihasználva a lehetőséget, megrepülte a típust is.
Kedden aztán kicsit gyengébb idő lett. Kora reggel még nem fújt a szél, így tíz óráig várni kellett, míg kialakult a Lee hullám. Nem volt könnyű így sem fent maradni, pedig eredetileg távrepülésre készültünk. Volt egy rövid periódus, amikor a levegőben lévő gépek fel tudtak emelkedni cirka 4000-ig, azonban elég nagy volt a labilitás, és kora délután a termikek megölték a hullámot, viszont nagyon szép cumulusok alakultak a hegyek felett. Aztán délutánra teljesen átfordult a szél, és már csak pár gyenge termik volt, mert a környéket eltakarta egy magas szintű felhőzet, amiről még a helyi meteorológus sem tudta megmondani, hogy lenticularis vagy egy távolabbi zivatar maradványfelhőzete. Aztán érdekességként késő délután megint fordult 180 fokot a szél, és megerősödött, így ismét kezdett a hullám beindulni. Megpróbáltam a termikből, a felhők alól rácsatlakozni a hullámra, de az 1500-as alapról mire kiértem a szembeszélben, már olyan alacsonyan voltam, hogy jobbnak láttam visszajönni a reptér környékére. Akit kivontattak, az elérhette, de olyan magasra már közel sem lehetett emelkedni, mint az előző nap. Kivételesen most Mikulovicén szálltak le Krnovból, ami nekem tavaly fordítva sikerült.
Leszögezhető, hogy a jeseniki tábor idén sem okozott csalódást, és az előrejelzések szerint szombattól ismét jó idő várható, így másoknak is lesz még lehetőségük idén olyan jókat repülni, mint ami nekünk sikerült.
