Reggel hét óra. Megszólal egy ébresztő, majd még egy, és még egy. Éledezik a tábor. A helyszín: Szeged, repülőtér. Álmos arcok bújnak elő a sátrakból és tántorognak fogkefével a kezükben a mosdó felé. A lakókocsikat finom kávéillat lengi körül. Kell a koffein, hosszú nap lesz a mai. A legfrissebbek már kint serénykednek a lenyűgözött repülők körül. Lehúzzák a hosszú szárnyakról a reggeli harmatot. Megannyi rovart csábított oda a friss, szomjoltó pára, amely végül vesztüket okozta, és néhány perc múlva már nyomuk sem marad.
A szárnyak vakítóan ragyognak a szikrázó reggeli napsütésben. Akik este elrakták gépeiket a szállítókocsijukba, vagy csak késő este, kocsival érkeztek haza, most rakják össze a repülőjüket. Kinek könnyebben, kinek nehezebben megy az összeszerelés. Mintha csak a gép ellenkezne- ebben a melegben neki ma nincs kedve repülni. Lassan minden kisegítő és lelkiismeretes pilóta megjelenik a nyűgözőn. Javában folyik a víztöltés, már ha van elegendő nyomás… Utolsó törölgetések, vaxolás, ragasztás, Braunschweig cső a helyén, szárnykocsi felszerelve, repcsi kész a kivontatásra! Ma 34-es pálya szerint lesz a grid, ami már fél kilenctől nyitva van. Autók után tolató vitorlázók lepik el a repteret és töltik fel szép sorban a starthelyet szabályos rendben, szárnyvég szárnyvég mellett, égbe meredő wingletek kémlelik az időjárást. A gépek türelmesen, csendben, kissé magányosan várják a pilótájukat, mert most egyedül maradtak egy időre a reptér végén, távol a hangároktól és emberektől.
10 órakor kezdődik az eligazítás, addig gyors és tartalmas reggeli. Jól kell lakni, mert estig sokat nem ehetnek már a pilóták. Azt rebesgetik, ma hosszú lesz a feladat, jó idő lesz, és ezek most a leghosszabb nappalok. No meg Szeged a napfény városa! Ezt mindenki szó szerint a saját bőrén érzi. Már korán reggel perzselő a nap, ám a gomolyok is kezdenek megjelenni.
Eligazítás. Megtapsoljuk a tegnapi győzteseket, meghallgatjuk a kötelező leszúrást, mit csináltunk rosszul, valaki megint keresztbe húzta a gépét, más meg túl alacsonyan érkezett… Aztán meteor infók. Hosszas elemzés az időjárási helyzetről, várható emelések és felhőalap, anticiklonális hatások és nagy labilitás, állítólag minden feltétel adott a vizes gépeknek 500, a Klub osztálynak 400 km feletti feladatra. Ezzel nem minden pilóta ért egyet, de mindig akadnak páran, akik valamivel nem elégedettek. Nem sok idő van, 11-kor indul a felvontatás, addig még be kell írni a taskot a loggerekbe, pda-kba, vagy csilivili navigációs eszközökbe, amik nélkülözhetetlenek már a mai vitorlázó versenyrepülésben.
Irány a start! A hófehér vitorlák elé már kigurultak a motoros gépek, a meteorológus figyeli a hőmérőt: 29,5 fok, elértük a napi termikkiváltó hőmérsékletet. Biztos, ami biztos „fellövik a szondát”, ami egy helyi menő a helyi Janus-szal. Már jelenti is: 1,5 méter 650-en. A rádión jön a versenyvezető ukásza: 11:15-kor kezdődik a vontatás az „alfa” feladatra. Mindenki nyugtázza: akkor ma „öccáz”. Közben elérjük a 30 fokot is, a bezárt kabinban indulás előtt az 50-et. Mindenkiről folyik az izzadság, de rendben megy a felvontatás, a mezőny egy óra múlva már a levegőben van, és készen állnak, hogy átrepüljék a virtuális startvonalat. Ma senki se nagyon taktikázik, nem lehet várni, mert közben a szép gomolyfelhők elkezdtek felrohanni a magasba, tornyokat építve magukra. Izgalmas lesz a nap, ma sem ússzuk meg zivatar nélkül. A csapatok földi tagjai a sátrakhoz sietnek, és árgus szemekkel lesik a műholdfelvételeket, és a csapadékot jelző radarképeket. A Duna-Tisza közén egyre több helyen pirosodik be a képernyő, jelezve a helyi záporokat, zivatarokat. Persze pont arra megy a kurzus! A „sátor” a földről próbál tanácsokat adni, merre lehetne kerülni. Sajnos ma a lassabbak nehéz helyzetbe kerültek, az eső már akkora, hogy nem lehet kerülni. Az egyik pilóta segítséget kér: milyen irányba lehetne a legrövidebben keresztülvágni. A radar szerint észak-keleti irányban a legkeskenyebb, de úgyis legalább 10 km. A Nimbus pilótája nekivág. Nem jó érzés szakadó esőben repülni, a látás erősen korlátozott, a gép merül, mint a balta, a zápor meg folyamatosan veri a kabintetőt. A földről is lélegzetvisszafojtva figyelik, hogy mi lesz, végül megszólal a rádióban a versenyző: hazamegyek! Ugyan a táv fele sikerült csak, de legalább minden rendben.
Új eszköz, ami segíti a csapatokat, és izgalmasabbá teszi a versenyzést a flarm radar. Ez hasonló berendezés, mint a motoros gépeken használt transponder, azonban jóval egyszerűbb. Az interneten ugyanúgy követhetők a repülések, mint a flight-radaron. Így már a földi csapat is figyelemmel kísérheti, hogy versenyzője merre jár, milyen magasan repül, vagy akár, mekkora termiket „csavar”. Míg régen egy ilyen hosszú versenynapon a földi team csak szunyókált várva, hogy jelentkezzen a pilóta (lehetőleg rádión, a célvonal előtt, és nem telefonon Pusztamérgesről), most mindenki a monitort figyeli.
Késő délutánra a záporok a Tiszántúlt sem kímélik. Akik idáig eljutottak, ismét össze kell szedniük az összes rutinjukat, hogy átverekedjék magukat az esőáztatta táj felett. Jópáran „elvéreztek”, és távoli reptereket választottak a leszálláshoz. Közben az első gépek hazaérnek, meglepetések nélkül az élmezőny tudta megrepülni a feladatot. Hatkor még néhány gép küzd a levegőben, már az egész reptér értük izgul az internet előtt. A „Papa” Discus még hazaér, egy Ventus Szatymazig jut, de legtovább a levegőben a BAS jelű ASW20 próbálkozik, azonban meg kell elégednie Szeged helyett Szentessel. Pedig már csak pár száz méter magasság hiányzott a biztonságos hazasikláshoz!
Hosszú és fárasztó nap lett, kisegítőknek, versenyzőknek egyaránt. Ma korán elcsendesedett a tábor, csak néhány érkező szállítókocsi zörgése töri meg a csendet, de mindenki itthon van, kitikkadtan, ám élményekkel és tapasztalatokkal gazdagabban. Holnap ismét versenyszám, jó pihenést mindenkinek!
