Szot Gábor beszámolója 5-órás időtartamrepüléséről:
Van az az érzés, mikor benne vagy az áramlatban és érzed, hogy minden pont úgy és pont akkor történik, ahogy az el van rendelve és csak jó vége lehet. Na, ez egy olyan nap volt. Betettem a kesztyűmet, máskor csak az egyik kezemre való kesztyűt szoktam használni, de most valamiért azt vittem, amelyik páros. Felvettem az ernyőt – pont most lettek készen újrahajtogatva azok a piros ernyők, amik vékonyabbak a másiknál és ezáltal jobban elférek velük a gépben. Betettem még a csoki nyuszit – amit Marianntól kaptam húsvétra – a zsebembe jobb híján és jelentkeztem az időmérőnél repülésre. Pont az a K-7-es állt a rendelkezésemre, amelyiket a legjobban szeretem, mert jobban elférek benne és jól is repül. Még rohannom sem kellett, mert volt előttem egy felszállás és még a kötél sem érkezett meg, így az ilyenkor gyakran előforduló stressz sem zaklatott, hogy gyorsan kell indulnom. Átnéztem röviden a gépet, meg voltak a szárnyai és a vezérsíkok, ráadásul még stabilnak is tűntek, így aláírtam a gépnaplót, majd beleültem. Andris segített a vállhevederrel, amit általában ritkán fogadok el, de ő képes volt odafigyelni, hogy mikor és hogyan adja őket a vállam fölött a kezembe, így tényleg segítségemre volt. Sokan csak átdobják a vállam fölött, mikor még mással vagyok elfoglalva és nem egyszer koccant már a szemüvegemen, amitől csak irtó pipa szoktam lenni – ezért gyakran elküldöm inkább azt, akinek ez előre láthatólag meghaladja a képességeit. Most ez is jól sikerült és még Marcipánnal váltottunk pár szót, hogy hol érdemes termiket fogni. Ő is arra a helyre mutatott, amit már én is figyeltem, hogy több gép talált ott valamit a hosszúfal 3. előtti részénél. Már csukódott is a kabintető és kezdtem a checklistet. A felszállás eleje kissé meredekre sikerült, de nem nyílt be az új fékernyő a kötélen – pedig ezen a szakaszon ez jó szokása sajnos.
Elértem a 400 m-t, majd leoldás után el is kezdtem keresni az emelést. Ott is volt, ahova számítottuk Marcipánnal. Azért kellett vele dolgozni, mire kiemelkedtem belőle, de végül egész szépen kikőrözve 800 m-en találtam magam. Persze mindeközben elsodródtam picit, de erre figyeltem, így nem volt vészes a távolság. Elindultam kifele a következő lépcsőbe és még oda fele 700 m-en is találtam valamit, amivel visszanyertem az odáig elvesztett 100 m-t. Így azért több lehetőség kínálkozott a következő légtérben is találni valamit. Az emelések gyengék voltak ugyan, de voltak. Általában 1, max 2 m és elég nehezen kikőrörözhető termikek voltak jellemzők aznap. Az első 2-3 óra viszonylag gyorsan elment. Elég dolgozós volt, de azért jutott pár pillanat, mikor nagyon élveztem a repülést és tudtam kicsit csak simán nézelődni, egyszerűen csodálva a természetet egy madár szemével. Ekkor vontam le pl. azt a következtetést is, hogy ha hűvösebb időben énekelsz 1000 m-en, akkor hamar bepárásodik a kabin. Úgy látszik, ezt a tevékenységet az égiek szerint sem kéne erőltetnem. Közben rádión hallottam, hogy Dani is felszállt a Jantar-al. Kicsit reménykedtem, hogy tudunk majd valamennyit együtt repülni és tanulhatok valamit tőle, de erre sajnos nem került sor, mivel lopakodó módban suhant el a Velencei-tó irányába. A G3-ból (1000 m-es légtér) azért már nem volt annyira egyszerű kijutni a magas légtérbe, ill. ott tovább emelkedni.
Egy jó darabig 900 m volt a legmagasabb pont. Előfordultak almulások (olyan időszak, amikor nem nagyon alakul ki termik a besugárzás hiánya miatt), amikor 600 m-re is visszaestem. Ezekben a helyzetekben visszatérő irányra helyezkedtem és keresni kellett a következő támpontot. Közben az a váratlan esemény is bekövetkezett, hogy még ebben a hidegben is elkezdett izzadni a kezem a botkormányon. Mikor sok munka van, előfordul, de nem tartottam annyira valószínűnek, hogy ebben a hidegebb időben is. Szerencsére nálam volt a kesztyű, így arra a kezemre fel is vettem, miután kiszabadítottam a heveder és az ejtőernyő alatt lévő zippzáros zsebemből – vannak ilyen mutatványok, amiket azért egy szűk kabinban nem olyan egyszerű végrehajtani. Mint később kiderült, nagyon jól jött, mert a következő emelést egy másik gép mutatta a szomszéd klubtól de annak ellenére, hogy egy elég erős termik ragadt az aljára, nagyon nehéz volt tartani a körét és felvenni vele a ritmust, amibe aztán még jobban sikerült leizzadni. Az „M5” jelű gép volt az (mint később kiderült számomra, egy Discus). Valószínűleg nem örült nekem túlságosan, mert a K-7-el nem nagyon tudtam felvenni a ritmusát sajnos, de mikor aztán sikerült kialakítani a kettős holtteret, úgy döntöttem, el is hagyom inkább a kört. Magasságom már volt, így tovább keresgéltem a G3-ban. Közben a mi Astir-jaink is a levegőbe emelkedtek. Velük is volt közös tekerés. Mivel Szőke Gabi általában a Jeans-el (kisebbik Astir) szokott repülni, kételkedtem picit az ítélőképességemben, mikor a GB-ben (nagyobbik Astir) véltem őt felfedezni egy közeli csavarás közben, de aztán ez a megállapítás is helytállónak bizonyult. Számomra együtt termikelni más gépekkel és madarakkal hatalmas élmény. Persze ennek előjelét pilótája és madara válogatja. Miután kellő magasságba emelkedtünk, ismét megcéloztuk a magas légteret. Nem láttam értelmét az Astirt követni, mivel látványosan máshogy matekozott, mint én. Még ő Törökbálint irányába tartott kifelé, én inkább Biatorbágy felé vettem az irányt. Volt egy pont, ahol el kellett döntenem, hogy biztos ki akarok e menni oda a K-7-el 1000 m-en ennél az alacsony felhőalapnál, de úgy éreztem, elég stabil periódusban vagyok és nagyon szép felhők vannak arra. Mivel eddigi tapasztalatom szerint is jobb lehetőségek vannak arra felé egy összeállás esetén, valamint közben Dani is stabil időt jelentett a rádión korábban, úgy döntöttem, nekivágok. Egy jó darabig nem találtam emelést, de egész szépen tartott az idő. Végül a Biai-tó környékén és leginkább a Ny-i felén találtam emeléseket. Ekkor már 900 m-en voltam, így épp ideje volt emelkedni. Közben egyre jobban összeállt a felhőzet, de valahogy mindig sikerült úgy helyezkednem, hogy ha a nap áttörte a felhőréteget, akkor annak a helynek a közelében voltam. Egyszer még egész stabil 2-3-as emelést is találtam, ami elég nagy élmény volt aznap. Ennek segítségével sikerült megállapítani, hogy 1300 m-en volt a felhőalap. Nagyon érdekes tapasztalat volt, mivel ennél sokkal szórakoztatóbbnak tartottam a „befelhőzés”-t. Azonban mikor szépen lassan tűnt el a táj alattam és 1350 m-en hiába nyomtam le a gép orrát és mentem 100 km/h-val gyorsulva, még mindig csak szívott felfele, bizony nagyon hasznos volt a K-7 hatékony féklapja.
Miután a nap már nem nagyon sütött át a felhőrétegen, jól jött a kesztyűm másik párja is a hidegben. Ekkor került még elő a csoki nyuszi is, mely méltó módon lett feláldozva a szent cél érdekében. Bár egy EÜ zacsinak is hasznát tudtam volna venni már 3 óra után, de nyugodtan konstatáltam, hogy úgy sem lenne elég időm használni. A magasságnyerés és megtartás fontosabbnak bizonyult és nem hagyott számomra pár másodpercnél több pihenőt. Az összeállást követően az utolsó 2 órában igazi harc vette kezdetét a természettel. Ezt a mondat minden értelmében lehet érteni. Még termikelés közben irányát furcsán változtató madárrajt is kellett figyelnem, mialatt a következő gondolatok suhantak át az agyamon egy 360°-os forduló közben:
- a madarak nem hülyék, biztos ők is látnak engem,
- de akkor miért szoktak gépekkel ütközni?
Ezt követően próbáltam megállapítani, hogy végül is melyik alfajjal van dolgom, majd annak értelmi képességeit felbecsülni. A megfigyelés alapján gólya szerű fekete madarak voltak, melyek valamilyen kacsákéhoz hasonló alakzatban hasítottak. Biztos megtévesztés céljából, mert mondjuk a kacsákról nem feltételezném, hogy kikerülnek vagy látnak engem. Utólag azt is kiderítettem, milyen fajta madarak lehettek, kapaszkodjon mindenki: fekete gólya. Ebből csak arra tudok következtetni, hogy vagy az volt nagyon egyszerű, aki elnevezte ezt a fajt, vagy van valamilyen tehetségem a megfigyelés terén, amit ki kéne bontakoztatnom. Mindenesetre annyival is beértem még fent, hogy nem próbáltak meg velem kötelékben termikelni.
Koradélután az időjárás elkezdett nyugovóra térni, én pedig ismét a G3, majd a reptér felé orientálódtam, de szerencsére még lehetett találni jó tartásokat és kisebb emeléseket is. Sokszor nagyon jól el voltam a 0-ákban az egész repülés alatt – tekintve, hogy időtartam feladatom volt -, de ebben a lemenő periódusban talált 0,5 m-t élveztem a legjobban – persze ez sem tarthatott örökké. Olyan 600 m környékén értem vissza a G2-be (800 m-es légtér) és itt már nem termiket keresve, hanem az ideális pozíciót nézve érkeztem a reptér közelébe egy olyan vonalon, ami tartott még. A koncepcióm az volt, hogy a reptér közelében találjak még valamit és azt a lehető legtovább nyúzzam, de ehhez olyan hely kellett, ahonnan még biztonsággal beérek, ha ez nem sikerül. Ahogy a 4. (a leszállás előtti utolsó forduló) közelébe érkeztem 400 m-en, megpillantottam egy madarat az 5 órámban (mármint helymeghatározási szempontból az 5 órámban). Tekintve, hogy gyorsabban repültem nála, próbáltam előreengedni udvariasan egy „s” fordulóval és gondoltam, majd ő elvégzi a munka hátralevő részét, de összességében beértem azzal, hogy egy 0-ba vezetett bele. Innentől már láttam, hogy jobb lesz, ha megbecsülöm magam és a tervet átalakítottam picit. Bár Jani sosem szerette, ha a süllyedést csavarom – igaz, ha elég kitartó az ember, még abból is lehet emelés -, de most bizony örültem neki, hogy -0,5 m-ben süllyedek és nem többen. Sőt, az egyik fele igazából 0 volt, így azon dolgoztam, hogy az egész kör az legyen, de nem sok sikerrel. Végül 250 m-en fejeződött be a végjáték, de az ideális pozíciónak köszönhetően ez nem volt probléma.
A rádión jelentettem a feladat befejeztét és a leszállási szándékot. A feladat közben egyébként nem tudtam a pontos időt. Arra emlékeztem, hogy kb. 11 körül volt, mikor az órára néztem már a gépben ülve. Erre mindig rá szoktam számolni 20 percet – mivel a felszállásig még annyi simán eltelhet -, de a pontos időt sosem nézem. Bár már a feladat közepe felé volt egy olyan érzésem, hogy meg lesz, de ebben még akkor nem lehettem biztos. Azt tudtam, hogy nagyon a határon van a dolog. Ekkor jutott eszembe, hogy Naha a repvez (repülés vezető), ami azt jelenti, hogy 4 óra 59 perc az még nem 5 óra. Mondjuk ezt én is támogatom, mivel valóban így van. Eddig egyik vizsgám sem volt kevesebb idő, mint a feladatban megnevezett (bár a szabályrendszer alapján ugye van, amit már kevesebbtől megadhatnak). Szóval a helyezkedés közben még az járt a fejemben, hogy inkább csukott féklappal hosszúra szállok – ezzel is időt nyerve -, de végül úgy döntöttem, hogy csak nem múlhat azon a pár másodpercen és egy szép leszállás többet ér. Az érkezést követően többen szaladtak oda a géphez. Én kinyitottam a kabint és lelazítottam az agyamat, meg vettem egy kis levegőt. Peti nyújtotta a kezét:
- Hadd gratuláljak elsőnek!
- Miért, sikerült? – kérdeztem.
- Hát azt mondjuk nem tudom.
A legszebb az egészben, hogy ezen én abszolút nem voltam meglepődve. Kimásztam a gépből és örömmel fedeztem fel újra, hogy vannak lábaim is. Előtte lévő napokban beszéltem Szőke Gabival, hogy ő nagyon fázott az 5 órája végére. Most meg is értettem, mikor elment a nap, hogy mire gondolt. A pedál annyira áthűl a hidegben, hogy onnan elég hatékonyan lefagyasztja az ember lábait is. A mozgás-koordinációm még nem volt tökéletes és ezért kifejezetten hálás voltam a többieknek, hogy nem kell tolnom a gépet, hanem küzdhetek az ejtőernyő levedlésével menet közben. Szerencsére nem szálltam túl hosszúra, így nekik sem kellett sokat tolni a gépet. A starthoz érve Naha gratulált és mutatta a soromat az időmérőben. 5 óra 4 perc. A „meglesz” érzés kiteljesedett bennem és bár még nem fogtam fel teljesen, de igen, meg vaaaan! Mosolyt görbült az arcomra, miközben már sétáltam is a géphez, hogy kitöltsem a gépnaplót. Ez után nem sokkal már vihettük is be a gépet a hangárhoz és lehet, hogy fura, de bennem akkor ért le igazán, ahogy a gépet szárnyánál fogva vezettem be a pihenő helyére, hogy milyen fantasztikus repülés volt. Ha picit melegebb lett volna, talán még ott is aludtam volna az 5074-es K-7 mellett a hangárban, így talán jobb, hogy ebben az évszakban sikerült a feladat. A hangárhoz érve Marcipán és Daró gratuláltak, ami nagyon jól esett és nagyon hálás voltam, ill. még mindig az vagyok, hogy odaadták a gépet és ezzel a lehetőséget. A pakolás közben Kriszta is feltűnt és ő is gratulált. Mondta, hogy rádión hallgatta, mikor érek vissza. Nem értette, miért szállok le, mikor még nem biztos, hogy meg van az idő. Peti is mesélt, hogy a végén hogyan drukkoltak a többiek a starton, hogy merre keresgéljek. A végén persze nem úsztam meg a sorakozó utáni fenekelést, de azért legalább egyre kevesebben verik el az embert, ahogy halad a feladatokkal. Amit a leginkább ajánlok az 5 órát tervezőknek, az az előkészületek megtétele, bár valószínűleg ennek fontosságát már a 3 órás repülés során is belátja az ember, ha addig nem sikerült volna. Szép felhőket mindenkinek!
