Az itteni repülőklubban évente négy alkalommal egynapos háziversenyt rendeznek. Ezek célja, hogy a pilóták összemérhessék tudásukat, továbbá a kevésbé tapasztaltak oktatóval repülve megismerkedjenek a versenyszerű körülményekkel. A nap a versenyszámok reggeli eligazításaihoz hasonló briefinggel kezdődik, este pedig közös kiértékeléssel és vacsorával zárul. Minden esetben zárt pályás, ugyanakkor nem túl hosszú feladatokat írnak ki, jellemzően a 100-300km közötti tartományban. A cél inkább egy versenyszám elemeinek a gyakorlása, illetve az egyéni átlagsebességek maximalizálása, mintsem távolsági rekordok teljesítése. Arra ott a többi nap. Az idei harmadik “versenyszám” múlt szombatra, a naptári tavasz utolsó napjára esett. Mivel a prognózis az Alpokban jól repülhető időt ígért aznapra, az oktatómmal lázas tervezésbe fogtunk, hogy a megmérettetésen együtt vegyünk részt. Így a segítségével finomíthattam volna hegyi praktikáimat is, miközben megnézem, mire megyek a helyi menők ellen.
A hegylakók minden szélnek nevet adnak. Ennek egyszerű oka van. A szelek, és a velük járó egyéb időjárási jelenségek, alapvetően meghatározzák az életüket, ezért gyakran kell emlegetniük őket. Így lett az Alpokban a déli szél Föhn, az északnyugati Mistral, az északkeleti pedig Bise (bízének ejtve). Utóbbi jellemzően labilis, tehát termikusan jó időjárást eredményez, ugyanakkor az Alpok északi oldalán sokszor jár nagy mennyiségű alacsony- és középmagas szintű felhőzettel. Ennek megfelelően kicsit aggódni kezdtem, amikor pénteken már erősödő északkeleti áramlást jósoltak másnapra. A vitorlázórepülő előrejelzések azonban, a várható Bise ellenére, optimisták maradtak, így mi sem mondtunk le repülési szándékunkról.
Szombaton reggel gőzgombócokkal tarkított kék égre és élénk légmozgásra ébredtem. Ahogy a reptérre menet közeledtem a hegyek felé, úgy borult be felettem az ég. Megérkezvén 400m-en gomolygó, zárt felhőzet fogadott. A reggeli briefingen kiderült: ha nincs szerencsénk, repülhetetlen lesz a nap, kis szerencsével azonban egy rövid versenyszám teljesítésére alkalom nyílhat. Mindenképpen alacsony felhőalapra lehetett számítani, így a hegyekről le kellett mondanunk.
Ennek ellenére tartogatott számomra érdekességeket a kitűzött feladat, a kurzus ugyanis nyugati irányba, Zürich város és a tó felett vezetett. Nem tűnt túl ambíciózusnak a 122km-es háromszög, főleg mivel tőlünk nyugatra szépen sütött a nap. Tényleg csak a helyi körülmények alakulásán múlt hát a dolog. Kapkodásra mindenesetre nem volt szükség, felkészítettük a felszállómotoros Arcust a repülésre, beprogramoztuk a fedélzeti számítógépet és alaposan átnéztük az útvonalon lévő légtereket. Ezekből volt bőven, lényegében az egész kurzus ellenőrzött légterek alatt, illetve részben azokon keresztül vezetett. Készítettünk egy jegyzetet is a maximális magasságokkal, illetve a különböző frekvenciákkal, ahol egyes légterek átrepülését engedélyezhetik.
Felhőből még mindig volt bőven az égen, ráadásul továbbra is 1000m alatt úsztak a hegyek között. Ezzel együtt optimisták voltunk, mert a nap elkezdett át-átsütni, végül 1-kor már alsó hangon kihasználhatónak tűnt az időjárás. Hamar meg is kezdődtek a felszállások, 25 gép vett részt az üzemnapon. A felszállómotornak hála nekünk nem kellett vontatógépre várni, így az elsők között, 3/4 2 után emelkedtünk a levegőbe. A felhőalap ekkor a repülőtér szintje felett kereken ezer méterrel volt, az első emelésünk átlaga pedig 0.4m/s. Igen, pont ilyen időjárásban szeret az ember egy 800kg-os repülőgéppel gépészkedni… Kisvártatva találtunk azért egy valamirevaló másfelest, az indulási pont felett pedig 1650m-ig (AMSL) tudtunk emelkedni. Velünk emelkedett azonban a domborzat is, így ismét alig 900m-en voltunk a talajhoz képest.
Sajnos sokkal magasabb felhőalapra csak másnap lehetett számítani, az útvonalon pedig igen mutatós kumuluszok sorakoztak, így fél 3-kor az indulás mellett döntöttünk. Alacsony alap esetén a felhők általában egymáshoz közel helyezkednek el, így a terv egyértelműen a sok siklás, kevés termikelés volt. Abban bíztam, hogy az Arcus jó polárisát kihasználva nagyokat tudunk pályázgatni, és csak a legerősebb és legjobban kikörözhető emelésekben kell megállnunk. Úgy tűnt, a helyiek másképp gondolkodtak, ugyanis az útvonalon minden felhő alatt láttunk termikelő gépeket. Nem hagytam magam kizökkenteni, szépen delfinezgettünk tovább, így kisvártatva átvettük a vezérgép szerepét. Nem adagoltam túl bőkezűen a sebességet, jellemzően a 120-150 km/óra közötti tartományban siklottunk, másfeles MacCready beállítással. Egyszer-egyszer belefordultunk erősebbnek tűnő emelésekbe, de legtöbbször csak “S”-elés lett a dologból. A legnyugatabbi fordulópontig összesen kétszer emelkedtünk, mindkétszer 200m-t és 2.1-es átlagban. Ezek valóban a nap legjobb emelései közé tartoztak – mint az esti kiértékeléskor megtudtuk. Fordulás után is pályázgatva haladtunk, akár kisebb kerülők árán is a siklószám maximalizálására törekedtünk. Először visszamentünk ugyanabba a kettesbe, ahonnan fordulni indultunk. Ekkor már egy siklóernyős mutatta, hol találjuk a termiket, de valószínűleg éppen ebédelhetett, ugyanis 2-3 kör alatt ráemelkedtünk vagy 150m-t a 800kg-os gépünkkel. 56km-re voltunk a céltól, a repülőtér szintjéhez képest 1300m-en, így –az élénk szembeszél dacára- már a végsiklást kezdtük számolgatni. Végül úgy hozta a sors, hogy a 40-es körön találtunk még egy kettest, amiben néhány kört megtéve már egyértelműen a szükséges siklópálya fölé helyeztük magunkat. Végig nagyon el voltunk foglalva az időjárás elemzésével és a légterek figyelésével, így ekkor jutott először eszembe megnézni, hogyan is állunk átlagsebességgel. Örömmel konstatáltam, hogy az érkezésre számított átlagunk 120km/óra – ezt a reggel földig érő felhőzet mellett nem gondoltam volna. Kereken egy órát töltöttünk az útvonalon, így még mindig csak fél 4 volt.
Elhatároztuk, hogy kiemelkedünk és megyünk mégegy kört. Emelkedés közben arra lettünk figyelmesek, hogy nem érkeznek gépek. Alighanem jót mentünk, konstatáltuk. Végül negyed órával az érkezésünk után vágtunk neki másodjára a rövidke feladatnak, azzal az elhatározással, hogy ezúttal agilisabb stílusban próbáljuk ki magunkat. Felcsavartuk a MacCready-t kettesre és elkezdtünk a 160-180km/órás tartományban közlekedni. A felhőalap ekkor 200m-rel volt magasabban, mint első indulásunkkor, de a talaj fölött még mindig csak jellemzően 1000-1100m-rel voltunk. Marha jól haladtunk, egészen 350m-ig, ahol is belekényszerültünk egy erős felesbe. Közben már kinéztük azt a terepet, amely iskolakörén a motort indítanánk. Nem szabad ugyanis abba a hibába esni, hogy az ember a motorra bízza magát. Ezt tavaly a Nemzeti Bajnokságon saját bőrömön is tapasztalhattam: az egy hengernyi lóerővel brümmögő motorral szálltunk tarlóra. Féklapra nem volt szükség; a nyitott, de álló motorral kiválóan hozta a 13-as siklószámot az Arcus. Ezúttal ilyen izgalmakban nem volt részünk, felneveltük a buborékot, aztán 700m-ről tovasuhantunk egy formásabb pamacs irányába. Sajnos nem csak a taktikánk, hanem az időjárás is gyengébbnek bizonyult korábbi önmagánál, így ezúttal csak 90-es átlagot sikerült végül elérnünk. Második érkezésünk után sem szálltunk azonban le, hanem úgy döntöttünk: elnézünk még a Bodeni tó és Friedrichshafen irányába. Ehhez azonban először el kellett kapaszkodni a reptér melletti lejtőről. Ezen a ponton Ernst, az oktatóm, átvette az irányítást és mutatott egy-két olyan praktikát, hogy egyből átértékeltem, mit jelent a hegyekhez közel repülni. A Flarm végig visított, hogy akadályoknak ütküzünk, Ernst pedig csak komótosan piskótázgatott, míg el nem értük a gerincet. Túltettem magam az első döbbeneten és ismét kézbevettem a botot. A repülés hátralevő része már igazi örömrepülés volt, gyönyörű kilátással a hegyekre, Konstazra és a Bodeni tóra. Este 7-kor még élő idő volt, mi azonban kifogytunk a fordulópontokból, így magasságunkat elutazva negyed 8-kor földetértünk.
Szabadtávként értékelve 362km-t repültünk végül, ami a reggeli várakozásainkat messze felülmúlta. A deklarált 122km-t kétszer is teljesítettük, elsőre 119.75km/órás átlagsebességgel. Ezen a szakaszon átlagosan 147km/óra föld feletti sebességgel siklottunk, 85-ös siklószámmal, a négy felhasznált termik összátlaga pedig 2.1m/s volt. Mint az esti kiértékeléskor kiderült: bevált a taktika, senki nem teljesítette nálunk gyorsabban a feladatot. Már a táv közben éreztem, hogy az időjárás paramétereihez képest nagyon jól haladunk, azt azonban nem mertem volna remélni, hogy 30km/órát verünk a második helyezettre. Nagy vidámságban telt hát a vacsora, az IGC fájlunkat pedig kivetítték, hogy hihetővé váljon: nem motorral repültük végig a feladatot. :) Alighanem minden máshogy alakult volna, ha valóban a hegyek között repülünk. Tartok tőle, adtak volna a pofámra rendesen… Na, majd legközelebb!
A repülés megtekinthető az OLC-n: http://www.onlinecontest.org/olc-2.0/gliding/flightinfo.html?dsId=3707333
a távról készült egyórás videó pedig a YouTube-on: http://youtu.be/vw81Moq3QSE (ha lesz időm, készítek vágottat is).
Mára visszatért a borongós idő, én viszont pénteken repülőre ülök és nagyon várom, hogy hétvégén ismét otthon próbálkozhassak a távrepüléssel! Búcsúzóul hadd ragadjam meg ezt a lehetőséget is, hogy gratuláljak a fahegyi medencét felújító csapatnak pazar munkájukhoz. Büszkén mutogattam az ittenieknek a fotókat, nagy sikert arattatok!
Üdvözlettel: Kiss Dani