Arra gondoltam, írok egy élménybeszámolót a három órás repülésemről. Tudom, ez nem olyan értékű, mint egy MVK feladat, vagy egy távrepülés, talán nem is lehet róla olyan szabatosan írni, de most még nagyon bennem van az élmény, és biztos, hogy idővel ez kopni fog, így meg van rá esély, hogy visszaolvasással a későbbiekben is fel tudom majd eleveníteni. Annál is inkább fontos ez számomra, mert most esett csak le a tantusz, hogy eddig, mindent figyelembe véve, ez volt életem leghosszabb repülése, mindenféle értelemben.
Mivel a meteorológiai tudásom nem nem ér az egekig (hm… ez olyan fennkölt volt :D ), így igazából előkészületekről nem nagyon tudok beszámolni. Talán annyit ide lehet venni, hogy reggel a közgyűlésen Csík Zsuzsival az ablakon kinézve megállapítottuk, hogy nagyon fúj a szél, és “elég rossz” (más szót használtunk) idő van.
A nap úgy indult, hogy be voltam osztva csőrölni, így igazából úgy mentem ki a reptérre, hogyha lesz valaki, aki levált, és legalább egy-két iskolakört tudok repülni egyedül, már jól jártam. Volt, aki leváltott, ez úton is köszönöm Hajnal Pistinek, és Darónak.
Már az agriban ülve figyeltem a gépeket, hogy mit csinálnak, azt meg is állapítottam, hogy igen rendesen fúj a szél – persze ez nyilvánvaló volt, de hogy a hetest kb annyi gázzal kellett húzni, mint nyugodt időben a nyolcast, azért figyelemreméltó volt. Kettő óra körül keveredtem ki a startra, minden gép a levegőben volt, kitartóan ingáztak fel- alá, majd jött egy periódus, mikor mindenki leszállt. Ekkor következtem én. Ejtőernyő fel, be a gépbe, volt kötél, szóval minden adott volt a felszálláshoz. Jól sikerült a csörlés, nem kellett jeleznem, és 400 méter fölé mentem, ami nálam egy jó csörlést jelent. Oldottam, kifordultam jobbra, bele a gyönyörű mínusz kettő, mínusz háromba, ami arra késztetett hogy jó gyorsan meneküljek belőle. Sajnos mire a lejtőhöz értem a 400 méterből már jó sokat veszítettem, a lejtő sem igazán tartott, így egy hét perces erőlködés után már nyitott kabintetővel álltam a pályán – befordulva a felszállásra kész MÁV-os gép elé – sorry.
Visszatoltuk a gépet a startra, jött a következő kötél, amit már csukott kabintetővel vártam. Előttem elstartolt két MÁV-os gép, próbáltam keresni őket a tekintetemmel, de sajnos hiába. Ekkor oda jött hozzám Zsiga, ellátott pár hasznos tanáccsal, megbeszéltük hol tekernek a már fent lévő gépek – pálya tengelytől balra – de ne rohanjak egyből oda, hanem, ha oldás után találok valamit, akkor azt tekerjem meg. Oké.
Kötél beakasztva, szélirány ellenőrizve, légtér, felszállópálya szabad. Startjel, kötél feszül, feszes…gyia. Ez a csörlésem kicsit gyengébben sikerült, talán későn is kapaszkodtam rá, de majdnem 400 méter kijött belőle. Oldottam, fordultam jobbra, megint mínusz. Nem volt más választásom, elindultam a tekerő gépek felé, megint jó sok magasságot veszítve. Már 200 méteren jártam, mikor lélekben elkezdtem készülni arra, hogy megint be kell helyezkedni, ám ekkor éreztem egy lökést a gépen. Csodára nem számítottam, de gondoltam, egy- két kört megér, ha nem jön be, akkor még így is simán beérek leszállni. A varió először csak gúnyosan nullát, felet mutatott, meg voltam győződve róla, hogy élvezi, hogy borzolhatja az idegeimet, de utána, ahogy tágítgattam, tekergettem, egyre inkább feljebb mászott, mintha jutalmazni akarná kitartásomat. Ezen a ponton van egy filmszakadás, nyilván figyeltem a gép vezetésére, arra, hogy merre emel, merre tágítsak, így egyszer csak azt vettem észre, hogy a magasságmérő 550 métert mutat. Csodában még itt sem hittem, de azért jó érzéssel töltött el, hogy egy ilyen vertnek ítélt helyzetből kicsit meg tudtam emelkedni.
Hogy pontosan, időrendben mit csináltam, azt nem tudom felidézni. Sokkal inkább az maradt meg bennem, hogy felfedeztem néhány helyet, persze figyelve a többi gép mozgását is, ahol periodikusan voltak emelések. Ez azt jelenti, hogy a viszonylag vékony felhőkön átsütő Nap be tudta indítani a feláramlást, ekkor voltak komoly, 2-3 m/s-os emelések is, de ha a Nap elé ment egy felhő, az emelések pillanatok alatt megszűntek, és bármerre mentem csak kemény mínuszokat lehetett találni, majd elment a felhő a Nap elől,és ugyan ilyen gyorsasággal beindultak megint az emelések. A taktikám, ha annak lehet nevezni, viszonylag egyszerű volt, kitapasztaltam 3-4 helyet ahol volt emelés, mikor sütött a Nap. Ezekben tekertem szépen – és itt azt hiszem, tényleg szépen, mert egy idő után, mikor már kezdtem ellazulni, eszembe jutottak azok a dolgok amiket az oktatós repülések alatt hallottam. Például Langer Tibi indított úgy, pont ezen a napon, hogy egy – két körönként tágítsak a széllel szembe. Működött. Eszembe jutott egy repülés Farka Pistával, mikor mutatta, hogy húzzam tekerés közben a botot, ha emelkedni akarok. Ez a pillanat vízválasztó volt, mert mikor odafigyeltem arra, hogy a gép orra tényleg feljebb legyen, és ahogy Daró mondta mindig, hogy ne féljünk dönteni, és még egy kis lábat is tettem hozzá, elkezdtem azt az érzést érezni, hogy nyomódok bele az ülésbe, és a varió egyből eggyel többet mutatott. Innentől kezdve erre az érzésre ügyeltem, hogy meglegyen, és nagyon, de nagyon gyorsan tudtam emelkedni csavarás közben. Ahogy telt az idő, egyre bátrabb lettem (persze módjával), és egyre inkább kiláttam a gépből termikelés közben. Egyre könnyebben ment, amit Marcipán próbált a múlt héten a fejembe sulykolni, hogy nézzek ki a gépből, és figyeljem a körülöttem repülő gépeket, legyen terv hová fogok menni, ha kijövök a termikből. Mikor az emelések éppen megszűntek, és elkezdtem magasságot veszíteni, mindig úgy helyezkedtem, hogy a lejtőre odaérjek. Igaz a szél estére alábbhagyott, de késő délután még a lejtőt lehetett használni, ha másra nem is, de arra mindenképpen, hogy az ember az időt húzza addig, míg újra kisüt a Nap. A repülésemben a periodikusság ez volt. Termikben tekerni, egyre precízebben, emelkedni a plafonig (800 m), ha a plafonon voltam ki a termikből egy kis kóricálás, hogy veszítsek a magasságból, majd olyan 700 m körül újra vissza a termikbe, és csavarni megint. Almulásnál lejtő, ingázás, és ahogy indul valami megint, felcsavarni, lehetőleg a plafonig, tartani, amíg tudom, és ha nem megy, megint lejtő.
Nagyon örültem annak, hogy tudtam figyelni a körülöttem mozgó gépekre, és következtetéseket levonni abból amit csinálnak. Például a lejtőn a PW6 ment előttem emelkedett, így a nyomába eredtem. Én is emelkedtem, ő addig ment előre, míg meg nem merült, ekkor én figyelmesen, de óvatosan kifordultam mögüle, úgy, hogy ahogy fordultam, benne maradtam az emelésben. Ennek az lett a következménye, hogy magasabbra kerültem, mint ő. :-) Egyébként köszönöm neki, hogy odafigyelt rám, mert látszott a repülésén, hogy nem akar zavarni, többször is volt, hogy utat engedett nekem. Mint az esti levelezésünkből kiderült, drukkoltak is, hogy meglegyen a 3 órám.
Volt egy eset, mikor 800-on abbahagytam a csavarást, elindultam a magas légtér felé, és 130-cal repülve, egyenes siklásban, 2 m/s-mal emelkedtem. Gondolom, ebben az esetben megbocsájtható a hangos káromkodás, hogy ez nem tudott mondjuk 600-on, vagy 700-on történni.
Volt egy pillanat, mikor azt hittem, hogy vége. Lecsúsztam 200-250-re, és úgy mentem neki a lejtőnek, hogy itt még ingázom, amíg bírom, utána irány a reptér. Végül nem pont így lett, de hasonlóan, csak jó sokáig tartott. Már egy ideje repkedtem a lejtőn oda- vissza, mikor hallottam a rádióban, hogy az agrikat elkezdhetik pakolni, és a startok is csomagolnak. Ekkor Daró hívott rádión, hogy még repüljek 40 percet, mert 2 óra 20 perce repülök, és vigyem annyira hosszúra a gépen amennyire tudom, majd behúzzuk, és nehogy leszálljak, ha látom, hogy pakolnak. Engedelmesen válaszoltam is, de mint kiderült hiába, mert nem hallották.
Folytattam az ingázást, és egyszer csak a Sorrento környékén elindult felfelé a varió. Olyan 200 és 250 között lehettem, megtekerni esélytelen volt, de elkezdtem benne nyolcasokat leírni. Annyira jól sikerült, hogy végig az emelésben tudtam tartani a gépet, és emelkedtem kb 50-60 métert. Na erre nagyon büszke voltam – így bús magányomban – mert ez korábban még sosem sikerült. Mikor ez az emelés alábbhagyott, a pálya tengelyében még találtam egy újabbat Nem volt a jól megszokott 2, de azért emelt. Beletekertem, és felküzdöttem magamat, olyan 400-450 méterig. Eddigre az emelés kifújt, vagy én estem ki belőle úgy, hogy már nem találtam meg, és már nem emelkedtem. Ekkor megláttam a PRÉKÓ oldalon az 5052-t egyenesen siklani úgy, hogy emelkedett. Nem gyorsan, de láthatóan egyre magasabban volt. Követni kezdtem, és furcsa módon én nem emelkedtem. Érdekes volt, hogy kb egy fél fesztávval voltam messzebb a pályától, mint ő, és én már nem emelkedtem. Korrigáltam, és ettől a pár méteres korrekciótól a gépem szépen megindult felfelé. Végigsiklottunk a pálya mellett folyamatos emelésben. Nem értettem, miért nem teker bele, de gondoltam, oka van, csak én nem tudom, hogy mi, úgyhogy követem, és meglátjuk. Láttam, hogy balra fordul, így vártam egy picit, ráálltam a körére, és elkezdtünk tekerni. Sok nem lett belőle, és nagyon hirtelen tűnt el mellőlem, ami aggasztott, hogy nem látom, de mikor meghallottam a rádióban, hogy megy leszállni megkönnyebbültem. Innentől kezdve már én sem emelkedtem többet. Visszasiklottam a lejtőre, az ott lévő emelés foszlányokban még ingáztam, amíg tudtam, majd mikor elértem a 150 m-t behelyezkedtem, besiklottam, és a tankolónál álltam meg. Mire kimásztam a gépből, és a lábaim is használható állapotba kerültek Bandi bácsi oda ért hozzám a trakival, és elsőként gratulált, hogy megvan a 3 óra. Mint utólag megtudtam, még egy perccel több is volt.
Jó érzés volt, hogy aki ott volt a hangár előtt mindenki velem örült. Úgy éreztem, kicsit viszonozni tudtam az oktatóimnak a belém invesztált energiát.
Nagyon de nagyon sokat tanultam ebből a repülésből, annak ellenére, hogy rengeteg hiba, bénázás, rossz döntés volt benne. Sokszor volt, hogy a körülöttem lévő gépek rám emelkedtek, vagy a már felettem lévő gépek gyorsabban emelkedtek, de nagy örömmel tölt el az, ahogy éreztem, hogy az idő múlásával egyre magabiztosabban, egyre kevésbé görcsösen, többet gondolkodva – szó szerint – irányítom a gépet. Többször előfordult, hogy elterveztem valamit (merre fordulok hová megyek, mert ott az emelés), és igen, úgy volt, ott volt.
Jót repültem. :-)
Üdvözlettel,
Misi
Paulinyi Zsuzsa fotói