Gergely Csongor a becsületes nevem, és 14 évesen kezdtem neki a gyakorlati képzésnek. Annak már tizen-x éve (x, mint ismeretlen), hogy először repültem életemben. Beleegyezésem nélkül készült felvételek bizonyítják, hogy a műveletet egy Góbéval hajtották végre Határhegyen. Tudat alatt lehet, hogy már akkor elhatároztam, hogy valamilyen úton-módon, de közöm lesz a repüléshez.
A történet pár esztendővel később, egy szerencsés véletlennek- és Farkas Pistának köszönhetően folytatódott, ugyanis ő volt, aki megismertetett az ACFH (leánykori nevén Csepel Repülőklub) képzési programjával. Így hát következő ősszel jelentkeztem is az egyesület elméleti képzésére.
Elég ijesztő volt, hogy jómagam voltam a legfiatalabb a társaságban, de később csatlakozott a csapathoz Bálint is, aki hasonló cipőben járt. A márciusi vizsgán hihetetlenül izgultam annak ellenére, hogy – mint ez 2 órával később kiderült – az elméleti képzés és otthoni felkészülés elegendőnek bizonyult. Az aznapi különösen erős és lökéses szél miatt végül az a döntés született, hogy nem repülünk, viszont csűrőgyakorlatokra kifejezetten hasznos volt a nagy légnyomási gradiens. Másnapra a szél konszolidálódott, így elkezdhettük a gyakorlati repülést is.
Igen sok oktatós felszállást kellett abszolválni a következő hetekben, hónapokban. Emellett természetesen bele kellett rázódni kicsit a klubéletbe, a közösségbe. Ez szociális vonzata a repülésnek számomra nehézkesnek és hosszadalmasnak bizonyult. Viszont a barátságos és segítőkész közeg nagyon megkönnyítette a dolgom. Itt térnék ki rá, hogy – főként táborok alkalmával – nem ritka, hogy ízletes ételek sülnek/főnek tűzön a repülések befejeztével, tehát a gasztrokulturális élmények, utazások is említésre méltóak és hozzájárultak integrációmhoz.
Nade lényeg, ami lényeg, a nyári kezdőtábor végére sikerült eljutni a “B” -vizsgámig, ami azt jelentette, hogy birtokomban voltak (vannak:) azok a kompetenciák, mik az iskolakör teljes, egyedüli és biztonságos végrehajtásához szükségeltettek. Ezután újra felváltva oktatós és egyedüli feladatokkal folytatódott a történet. Sajnos itt kissé elkanászodtam és a “C” vizsgámat már csak a következő szezon elején tudtam végrehajtani. Az igazán jó része viszont ekkor kezdődött a dolognak, hisz az iskolakörök után ezúttal már jóval hosszabb-, időtartamrepülések következtek. 1 órák, 3 óra és végül az 5 órás repülést is sikerült teljesíteni. Ekkor már a második szezonom vége felé közeledtünk.
Következő feladatként egy 50km-es egyedüli távrepülés – az Ezüstkoszorú egyik feltétele – került terítékre. Azt mondták, hogy az 5 óra után ez már jóval kisebb falat lesz, de csak azért sem sikerült összejönnie a késő őszi időjárásban. Ekkor már Gézával, – ki szintén ebben a hajóban evezett – olykor-olykor együtt indultunk neki Dunaújvárosnak, ő a hetessel, én a Ka8-al. Sajnos abban az évben (volt ez tavaly) ez már nem sikerült.
Következett hát megint az elméleti oktatások ideje. Tekintve, hogy már közel voltunk a szakszófeltételek teljesítéséhez, a hatósági elméleti vizsga lett volna a soros küldetés… Csak lett volna, ugyanis sajnos a mindenki számára jól ismert pandémia késleltette ezt is, mint oly sok minden mást. A repülések szinte egész tavasszal szüneteltek és időpontot sem sikerült egyeztetni. Amikor viszont már az enyhítések szele fújt, ismét lehetett jelentkezni. Meg is tettük Gézával és a kijárási korlátozások alatt a virtuális térben, iskola mellett készültünk a „nagy napra”. Ennek meg is lett az eredménye, átmentünk a vizsgán, már tényleg csak egy táv és egy gyakorlati vizsga hiányzott a papírhoz. Sajnos azonban, amikor elkezdtük újra a repüléseket valamikor késő tavasszal az új légtérszerkezet lehetetlenítette el a dolgot.
Már-már azt hittük, hogy soha nem lesz meg a koszorúnk, de hála oktatóinknak, sikerült megoldani, hogy a hagyományos békéscsabai teljesítménytáborba lemenjünk a Ka8-al és az ottani sokkal kedvezőbb feltételek mellett repüljünk. Az első adandó alkalommal Géza meg is repülte a feladatot, két nappal később pedig jómagam is. Több „koszorúvárományos” a klubból sajnos nem tudta megoldani, hogy lejöjjön, avagy megrepülje ezt a feladatot, mert eléggé az utolsó pillanatban sikerült megszervezni ezt az utat. Mi diákok viszont mindig tudunk időt szakítani ilyesmi mulatságra.
Node vissza Csabára: még hátra volt több mint egy hét a táborból, így végül az lett a döntés, hogy megrepülhetjük ott az Astir típusunkat. Első műanyag, teljesítménygép típusunk volt. A kezdeti nehézségek ellenére sikerült hamar megbarátkozni vele. Az egész csabai tábor több mint remek volt. Kiváló barátságok születtek, rengeteget is sikerült repülnünk egy teljesen más környezetben, az első távunk is itt lett meg, amivel az ottani reptér örökre belopta magát szívünkbe.
Már ott jelentkeztünk gyakorlati vizsgára, kaptunk is időpontot Farkashegyre két héttel későbbre, a Fahegyi tábor egyik utolsó napjára. Erre is talán feleslegesen izgultam annyit, nagyon hamar megvolt, és ez is sikeres lett. Sajnos az ezt követő papírmunka egy hónappal késleltette további egyedüli repüléseinket, viszont mára kezemben a szakszolgálati engedély. Szó, ami szó, 3 év alatt (ami nem túl gyors) sikerült eljutni idáig, de a java még csak most kezdődik…