Az év leghosszabb napja jó távrepülő időjárással örvendeztetett meg bennünket, igaz -ahogy az lenni szokott- az északi országrész több szempontból sem bizonyult ideálisnak. Farkas Pistával néhány hete kinéztük ezt a vasárnapot, hogy megpróbálkozzunk egy közös távrepüléssel, amennyiben időjárás is alakul hozzá. A prognózisok közepes szombatról és jó vasárnapról szóltak, hogy aztán “természet jóanyánk” gondoljon egyet, és megfordítsa ezt az előrejelzést. A szombat tehát messze felülmúlta a várakozásokat, a másnapot illetően viszont estére már minden modell pesszimistábbra váltott. Alapvetően két komoly nehezítő körülmény látszott: az erős ÉNY-i szél és az érkező légtömeg nagy nedvességtartalma, ami túlzott mennyiségű kumuluszt, Ac képződést, ennek megfelelően pedig leárnyékolásokat és buborékos termikeket vetített előre. Sajnos mindkettő be is jött, cserébe viszont hosszú volt a periódus (szombathoz hasonlóan már 10 óra előtt megjelentek az első gomolyfelhők) és nagy a labilitás.
Szőke Gabival, Krisztával és Pistával reggel 7-kor már a reptéren kukkorékoltunk, hogy mire elkezdődnek a pályamunkák, a Twint, illetve Gabinak a Jeans Astirt felkészítsük a repülésre. Közben egyéb logisztikai teendőink is akadtak, kiderült ugyanis, hogy Matúz Pista mégsem tud átjönni Budaörsről vontatni. Nagy köszönet Sonkinak, aki nem elég, hogy felvette reggel 8-kor a telefont, de 10-kor már Fahegyen parkolt a Trénerrel! 9-től két óra ürgelyuk tömködés következett, majd 11-kor kihúztuk a gépeket a 33-as küszöbhöz. A második köszönet a klubtársakat illeti, akik beleegyeztek, hogy már a csőrlőüzem megkezdése előtt felszálljunk, aminél fogva a többieknél kicsit kevesebbet dolgoztunk a pályán. Tartozunk egy harmadik köszönettel is: Langer Tibinek, aki átvállalta Pistától a repvezséget.
A prognózisokat böngészve az ország középső része tűnt a legjobban repülhetőnek. Két feladatot programoztunk be, egy 350km-es távot a Sárvíz mentén, egy hasonló hosszúságút pedig a Duna-Tisza közére. Végül felszállás előtt az előbbit deklaráltuk, titkon azonban bíztunk benne, hogy szabadtávként akár 500km fölé is nyújthatjuk a repülést. Sibi meg is jegyezte, hogy ha Pistával a Twin Astirba ülünk, mindig 500-ra indulunk. Erről Pirátos úttörő éveim jutottak eszembe, amikor ha esett, ha fújt, 300km-es feladatra indultunk – majd jellemzően jókat lubickoltunk a Velencei tóban, vagy egyéb vizekben, melyek mellé szálltunk.
Végül negyed 12 után feszült meg a vontatókötelünk. Az ég optikája már elég bíztató volt (1. kép), de azért még elég vizesek voltak a kumuluszok és igen alacsonyan sodortatták magukat az erős ÉNY-i széllel. Viszonylag magasra terveztünk vontatni és minél kijjebb, hogy ne veszítsünk sok időt a kiemelkedéssel és a Sóskútra történő kijutással. Hamar kint is találtuk magunkat a Biai domboknál, viszont azzal a keserűséggel kellett szembesülnünk, hogy az időjárás még alig-alig hasznosítható. A következő 3/4 óra tulajdonképpen élet-halál küzdelemmel telt, 400 és 800m között geberegtünk Biatorbágy, Etyek és Sóskút körzetében. Többször nézegettük a terepeket is, és bizony meg kellett állapítanunk, hogy így aratás előtt elég kevés a biztonságos placc. Egyetlen bíztató jel az volt, hogy a törvényszerűségek működtek: a besugárzás helyén, vagy az induló felhők alatt mindig lehetett találni emeléseket – igaz ezek rendkívűl nehezen kikörözhetőek voltak, majd párszáz méter emelkedés után nyomtalanul kimúltak. Aztán lassú javulás kezdődött, míg nem fogtunk Pusztazámortól északra egy erős kettőfelest (2. kép), amiben már felhőalapig, 1200m-ig tudtunk emelkedni. A következő fejtörést az okozta, hogy a felhős részek között elég nagy kék lyukak tátongtak, miközben az alap igen alacsony volt. A hátszélben bízva mégis az indulás mellett döntöttünk, hogy maradjon esélyünk hosszabb távot repülni. Fél 1-kor úgy indultunk el, hogy tudtuk: nem biztos, hogy szárnyon fogunk visszatérni Farkashegyre.
Az első szakasz Dunaújvárosig nagyjából a várakozásainknak megfelelően alakult: hátszélben ballonoztunk dél fele, igyekezve tartani a magasságunkat. Tulajdonképpen egész jó, jellemzően másfél-kettő közötti termikátlagokat magoztunk ki ezen a részen. Adonynál találkoztunk az első géppel: a dunaúji Varga Tibi sárga Pik 20-ával már túl volt első északi fordulópontján. Dunaújvárostól délre nagyon megnőtt a felhőzet mennyisége, de még mindig elég jól haladtunk a hátszélnek, és a jól hasznosítható pályáknak hála (3. kép). Az emelések viszont érezhetően gyengébben lettek, ráadásul a deklarált útvonalon nem volt túl bíztató a felhőkép, így Alapnál az északra fordulás helyett úgy döntöttünk, hogy az eredeti terveket feladva, egy szélirányú felhősoron folytatjuk útunkat délkeleti irányba. Emelkedtünk egyet Siket Zsoltival, aki a kecses ASW15-tel a Balaton felé vette az irányt, mi pedig szép komótosan elcsoszogtunk Kalocsa és Hajós közé. Onnan délre azonban a nagy semmi tátongott, miközben attól is tartottunk, hogyan alakul otthon az időjárás. Az tűnt ésszerűnek, hogy visszatérjünk északra, és esetleg újra lerobogjunk ebbe a térségbe, ha otthon mindent rendben találunk. Az első szár hossza és átlagsebessége is 100-as lett, a felhőalap pedig már 1400-1500m környékére emelkedett.
A Dunántúlra visszaérvén fogtuk a nap első 3m/s feletti átlagú emelését (4. kép), majd a Sárvíztől keletre húzódó, kisebb megszakításoktól eltekintve összefüggő felhősoron haladtunk tovább Székesfehérvár irányába (5. kép). Ekkor keveredtünk egy frekvenciára Rehus Csabival és Bánki Petivel, akik a Velencei tó környékén repültek és lényegében ideális körülményekről számoltak be. A szembeszél érezhetően megfogta kissé behemót madarunkat, így különösen fontos volt, hogy minél többet legyünk felhők alatt. A köztes részeken olykor egyszámjegyű siklószám értékekkel riogatott a mobil SeeYou. Ezen a száron sikerült egyszer a kurzussal ellentétes irányon kirepülnöm egy harangból – hamar fel is állítottam az elméletet arról, hogy 5 perc alatt mekkorát változott az időjárás képe. Szerencsére Pista a tőle megszokott türelemmel rávezetett a megoldásra: nem az időjárás változott, csupán a haladásunk iránya… Ha az erős szembeszél miatt lassan is, de különösebb gond nélkül jutottunk el Börgöndig, ahol ismét a fordulás mellett döntöttünk, mivel észak-északnyugat fele teljesen megdöglött az időjárás. Úgy látszott ekkor, hogy fokozatosan kelet fele szorul a repülhető terület, így arra a döntésre jutottunk, hogy az eggyel keletebbi soron indulunk vissza, és egy újabb déli fordulás után a Duna mentén repülünk majd vissza Fahegyre. A szembeszeles szár átlaga tán ha 60 km/óra lett, ami azért volt fontos információ, mert ez alapján kezdtük el számolgatni, meddig távolodhatunk még el ahhoz, hogy esélyünk legyen élő időben hazarepülni. Arra gondoltunk, hogy ha valahol Dunaföldvár környékén fordulunk utoljára, akkor kirepüljük a 300km-t.
A harmadik szár aztán a várakozásokon felül alakult, amiben nagy szerepe volt a Dunafölvártól délkeletre kialakult felhősornak (6.kép). Végül egészen Kiskőrösig repültünk, így tudtuk: valahol 350 és 400km között lesz a táv, amennyiben hazaérünk. Ezt a 75km-es szárat 122km/óra feletti XC sebességgel teljesítettük, amiben persze a jó pálya mellett a 25-30km/órás hátszélnek is elévülhetetlen érdemei voltak. Közben a felhőalap is elérte napi maximumát: 1600-1700m körül tetőzött. Aztán széllel szembe fordulva kisebb vesszőfutás vette kezdetét. Már lefele robogván is tapasztaltuk, hogy szinte megfoghatatlanok az emelések, de az összefüggő, jó pálya és a hátszél miatt nem is volt rájuk szükségünk. Ugyanezt nem mondhattuk el a széltől hátráltatva, így némi aggodalom lett úrrá rajtunk: hogyan fogunk így hazarepülni. Végül kisebb kitérőkkel, felhőről-felhőre lépegetve eljutottunk Dunaújvárosig, ahol megfogtuk a nap emelését: körökön keresztül kiakadt varióval emelkedtünk. Pusztaszabolcsig még tűrhetően lehetett haladni, aztán az utolsó 40km a szokásos fahegyi formát hozta. Széteső felhők, hatalmas kék lyuk, a nap utolsó sötéthasú kumulusza vastagon a TMA-ban, stb. Sajnos az erős szembeszél miatt hiába tudtunk egy jó emelésben alapig, 1650m-ig tekercselni a 45-ös körön, hazaérni még nem volt esélyünk. Így aztán Gyúró felé vettük az irányt, azzal a gondolattal, hogy a Martonvásártól délre lévő felhő-maradványoknál hátha lesz még egy periódus, ha pedig nem, akkor leszállunk Veres Zoli repterén. Végül döbbenetes dolog történt: egy altokumulusz alatt lévő csoffadt kis sötétszürke felhőcske alá siklottunk be, amiből egyrészt esett az eső, másrészt 2 feletti átlaggal emelt. Teljesen szürreális jelenség volt, mindenesetre az utolsó esélyünkként megjelölt felhő valóban megmentett bennünket. Innen már nagy vidámságban vágtunk neki az utolsó 26km-nek (7.kép), hogy kevéssel 17:00 óra után átrepüljük a célvonalat. A 6-órás repüléstől némiképp elcsigázva, de új élményekkel teli és a hazaérés mámorában kászálódtunk ki a gépből.
Az utolsó szár hossza ismét 100km volt, átlagsebessége pedig a 30km/órás szembeszélben 74km/óra. A teljes táv kiértékelve 360km lett, 80-as átlaggal. Az útvonal termikátlaga 1.8m/s, a siklások átlagsebessége 130km/óra, az elért átlagos siklószám pedig 44. Nem először bizonyosodott be, hogy akár helyben kilátástalannak tűnő időjárási helyzetben is érdemes lehet belevágni egy távba. Amikor fél-12 körül a levegőben maradásért küzdöttünk, nem gondoltuk volna, hogy végül 350-400km között fogunk tudni repülni. Utólag úgy értékelem, hogy a szabadtávra váltás jó döntés volt, és a bejárt területet is nagyjából jól választottuk meg. Sokkal később biztosan nem lehetett volna átrepülni a Fahegy előtti utolsó 40km-t, így az utolsóelőtti szárat tovább nyújtani dél felé sem lett volna már értelme, noha az időjárás ott még ideális lett volna.
Örülök, hogy a tegnapi időjárást is sikerült egy lelkes csoportnak kihasználni! Drukkolok, hogy mind Fahegyen, mind a békéscsabai táborban jókat repüljetek, és mégegyszer köszönöm mindazoknak, akik segítségükkel hozzájárultak ahhoz, hogy a tegnapelőtti repülésünk létrejöhessen!
Üdvözlettel:
Kiss Dani
