Langer Tibor, Tibi bácsi, klubunk történetének egyik meghatározó és véleményformáló oktatója,
nincs többé velünk.
1933-ban született Lepsényben, útja végül a Műegyetemre vezetett, ahonnan gépészmérnökként
kikerülve műszaki pályán dolgozott, alkatának megfelelően hamar vezető beosztásokban a
gyártmányfejlesztésen és a termelésben egyaránt, hosszabb külföldi kiküldetésben is. Nyugdíjba
menetele után is évekig vállalt projektvezetéseket, melyeket a rá jellemző energiával és precizitással
végzett. Feleségével együtt 2 fiúk népes családjai, 9 unokájuk szeretetét élvezték életük végéig.
A Műegyetemen került kapcsolatba a repüléssel is, ahol a műegyetemi klubban neves oktatók
irányítása alatt próbálgatta szárnyait. Repüléskezdetének 60 éves évfordulóján tartott
visszaemlékezésén is szeretettel emlegette őket, és színesen adta vissza azokat a napokat
Határhegyen: egy felemás érzéseket kavaró kétkormányos Koma felszállás után nem adta fel, másnap
ismét megjelent, és az abban az időben szokásos gumiköteles indítással elkezdte kalandos
csúszkálásait földön-égen. Ott lett B-vizsgás is, már csőrlésből. Klubja változatos történetének
következtében a régi Farkashegyen C-vizsgázott termikből, és Alagon szerezte meg ezüstkoszorúját
(#378) 1957-ben. Ott lett segédoktató és ismerkedett meg a kezdők oktatásával, amit később is
szívesen csinált. Már Ganz-Mávag- osként a szakosztályvezetés felelősségét is megtapasztalhatta, és
mint teljesítményrepülő is kibontakozhatott.
1968-ban, a repülőklubok újabb összevonásakor került Tibor Farkashegyre, ahol a Csepel (ACFH) klub
tagja lett. Ezidőtájt volt a klubok hangsúlyos feladata a jövendőbeli repülőtiszti iskolások szervezése a
középiskolákban, amit Tibor éveken át elsöprő lendülettel és sikerrel végzett. Ennek záloga –
legendás mesélő-, és rábeszélőképessége mellett – a Tibort jellemző felkészülés, céltudatosság,
alaposság, szervezőkészség volt. Ugyanezeket kamatoztatta a repülések napi szervezésénél is, sokan
köszönhetnek neki a jó lehetőség-kihasználásból adódó szép teljesítmény repüléseket. Különösen
azok útját egyengette, akikben törekvést látott a távrepülésre és a későbbi versenyrepülésre. Tette
mindezt az érdekeltek motiválásával, és akár a környezettel felvállalt konfliktusok árán is. Egy időben
edzői feladatokat is vállalt, nagy lelkesedéssel mutatta be mindazt, amit másoktól is elvárt. A klub
műszaki munkáit is évekig irányította, magas elvárásai szerint nevelve az abban résztvevőket,
odafigyelve repüléseikre is.
Az a fajta oktató volt, aki lehet hogy a teljesítményrepülés oktatását és az edzősködést csinálta
szívesebben, mégis, bármelyik szinten tudott és szeretett oktatni. Jó szeme volt az oktatottak
problémáinak felismerésében, és jó módszere akadályaik elhárítására. Külön specialitása volt a
vitorlázó műszerrepülés oktatása, ami az általa oly sokra tartott precíz repülésre is nevel, és amely
nélkülözhetetlen biztonsági tényező a nagyobb magasságokat célzó hullámrepüléseknél. Mindezt
maga is élesben gyakorolta, aranykoszorúját 1972-re, gyémántkoszorúját 1994-re fejezte be. Igényes
repülés iránti vágyát motoros repülése során is kiélhette, ahol terepvontatás jogosultságig jutott.
Legszívesebben maga is távot repült, versenyzett. Közel 10 vitorlázórepülő versenyen vett részt
különböző reptereken, Farkashegytől Őcsényig. Legikonikusabb versenyén egy dunaújvárosi Országos
Válogató Bajnokságon, 2 klubtársával csapatban repülve elfoglalták a dobogó 1-3. helyét. Ennek a
versenynek veretes történeteit mindig élvezettel mesélte, hasonlóan egy másik versenyéhez ahol
Cobra-val repülve tört borsot a műanyag gépekkel versenyző nagyok orra alá. Elve volt: sose add fel!
Színes történetei jól visszaadják a levegőben történteket: élvezet volt vele géppárban vagy csapatban
repülni. Az egész országban ismerték, szerették.
Megszámlálhatatlan, a klub teljesítményrepülését magasabb szinvonalra emelni szándékozó akciója
mellett ő a békéscsabai teljesítményrepülő táborok klubunkon belüli elindítója, éveken keresztül
szervezője és aktív távrepülő résztvevője. Sok ifjú teljesítményrepülő teljesítette első 300 km-ét
ezekben a táborokban, és vált mára már versenyzővé. A szünnapokon – a foci mellett – mindig
megszervezte a leszállított technika javítgatását, csinosítását, ahogy Farkashegyen is mindig elől járt
ezekben a munkákban. A klubban viselt tisztségek mellett egy ideig vezette a farkashegyi repülőteret
is, vállalta a jónak tartott céljai megvalósításával járó nehézségeket, akadály felmerülése esetére
mindig volt „B” terve is.
Csapatépítő egyéniség volt, felesége támogatásával aktív és már visszavonult repülő barátai minden
szezonkezdet előtt összegyűltek érdi házukban egy kis idény indító hajózásra, ősszel pedig Aszófői
pincéjükhöz szüretelni. Néhány év előtti súlyos betegségén a rá jellemző akarással még
felülkerekedett és újra repült. Sajnos egészsége ismét romlott, rendszeres orvosi kezelés alatt állt, de
még így is gyakran ki-kilátogatott hozzánk a starthelyre egy kis viccelődésre, hangulatjavításra, és
nem jött üres kézzel. Sajnos a tavalyi volt utolsó szürete, és már a tréfálkozva említett 300km-es Ka7-
es repülésére sem kerülhet sor, egy alattomos kór végül legyűrte. Tisztában volt állapotával amin már
a „ne add fel” szemlélete sem segíthetett, és elfogadta az elmúlás közeledését, békében ment el.
Otthoni repülős iratai között találtuk meg kézírással az ismert vers néhány sorát, utólagos
engedelmével álljon itt, mert semmi sem fejezheti ki jobban ars poétikáját:
Nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell!
És nem elég akarni, de tenni, tenni kell!
Családja mellett, hiányozni fog volt növendékeinek, oktatótársainak, barátainak, repülő társaknak.
Emlékezni fogunk rá, nyugodjék békében!