Hétfőn Pityeszen volt a sor a Standard Jantarra, hogy bizonyítsa rátermettségét. Megegyeztünk, hogy egyóráig ő próbálkozik, de ha elérte az 5000 méter tiszta magasságot, egyből jön le, hogy én tudjam folytatni a tegnap elkezdett emelkedést. Az egész délután a rendelkezésemre áll, hogy végre én is letegyek valamit az asztalra. Mivel Pistinek még hátra volt az ellenőrzője, reggel hatkor már vártuk Vlastát a hangárnál, hogy gyorsan vigyük ki a Blanikot a startra, hogy mielőbb túl legyen rajta, aztán irány a felhők fölé. Minden simán ment, az időjárás is jónak tűnt, élénk délnyugati szél fújt, és jól kinézős lenticularisokkal volt tele az ég. Tudni kell, hogy a reptér közelében három hullámtér van, és hogy éppen melyik a jobb, arról sajnos halvány lila gőzünk sem volt. Úgy nézett ki, hogy aznap a harmadlagos hullámtér volt a nyerő, általában ott emelkedett mindenki, tőlünk még Nagy Peti a Cobrájával, Sibi és Bőti Laci Astirral.
Azonban nem igazán tudtak elég magasra emelkedni. Többször próbálkoztak átmenni a másodlagos és első hullámtérbe, hátha ott komolyabb emelést találnak, de nagy kihívásnak bizonyult a reggel óta folyamatosan erősödő szembeszélben. Pityesz azért türelmes piskótázással és helyezkedéssel elérte a QNH 5000-et, de tovább nem jutott, így egy aranykoszorúval gazdagabban leszállt.
Miközben Petinek és Lacinak sikerült átverekedniük magukat a másik hullámfelhőhöz, ahol jó emelésben 7000 méterig jutottak. Bőti Laci így immáron gyémánt jelvény viselésére jogosult pilóta lett, Peti meg lefele féklapozva már azon gondolkodott, hogy hogyan repülje meg a hiányzó ötszázát. Mindenesetre szép teljesítmény volt mindhármuktól, még egyszer gratulálok nekik.
A földön maradt második körösöknek azonban nem volt szerencséjük, köztük nekem sem, mert kora délutánra a szél olyan szinten erősödött meg, hogy leállították a vontatásokat. Saját becslésünk szerint olyan 20 m/s-os szél fújt, ami a dombok között már szinte kivédhetetlen turbulenciákat generált. Szóltunk is a srácoknak, ha jönnek be leszállni, erre figyeljenek oda, és ne spóroljanak a sebességgel. Laci utólag mesélte, hogy azt hitte, hogy felkészült egy kis dobálásra, de aztán rájött, hogy erre nem lehet felkészülni, és 140 km/h-val és 140-es pulzusszámmal jött be a final-en. Itt kell hogy elmondjam, hogy nagyon büszke vagyok a pilótáimra, hogy a megváltozott körülmények közt is ilyen jól helyt álltak és probléma nélkül oldották meg a feladatot, míg nálunk jóval nagyobb tapasztalattal rendelkező külföldiek simán terepre szálltak iskolakörből, mert mire befejezték a harmadik fordulót, már úgy elsodródtak, hogy nem értek be.
Sajnos a szél a későbbiekben sem gyengült, így hétfőn már többet nem tudtunk felszállni, azonban három koszorúval gazdagabbak lettünk, így volt ok hamar elkezdeni a sörözést, főleg ha már Csehországban vagyunk. Ami még kiszúrás a repülni vágyókkal, hogy mindössze 100 forintba kerül átszámolva egy jobbfajta sör, így a dilemma mindig meg volt, de győzött a helyiek optimizmusa, akiket ha kérdeztünk az időjárásról, mindig azt mondták: holnap jobb idő lesz.
Most pedig elmesélem nektek, hogy sikerült már reggel fél tízkor terepre szállnom :) Mindezt két óra repülés után. Ezt csináljátok utánam!
Kedden én következtem a Jantarban. Fél hétkor volt napkelte, előtte már kint is voltunk a griden. Már a koránkelés sem ment nehezen, ötkor már mindenki kint téblábolt a folyosón, szedegette össze az aksikat meg palackokat, és próbált valami tápanyagot a szervezetébe juttatni. Hiába húztuk ki a gépeket még sötétben, nem tudtunk elég gyorsak lenni, már jó páran várták kint a nap első sugarait és a vele érkező vontatógépet. Érdekes módon egyáltalán nem volt hideg, és a szél is gyenge volt, de ittlétünk alatt ezt megtanultuk, hogy ez nem jelent semmit, az iránya sokkal fontosabb, és az, hogy a magassággal erősödjön. A hajnali derengésben már észre is vettük a hegyek fölött a gyönyörű lencséket és boldogan konstatáltuk, hogy él az idő, van hullám ma is.
Negyed nyolckor startoltam, a vontatás viszonylag sima volt, már amennyire a hegyek között sima lehet, 1400 méteren oldottam legnagyobb meglepetésemre egyből egy stabil három méterben, ami gyakran 4 méterre is rúgott. Nem akartam elhinni, így egyből fényképezőt ragadtam, hogy megmutathassam nektek is, és nehogy azt mondjátok, felvágok.
Pillanatok alatt fent voltam 3000 méteren, és már el is hagytam a felhők szintjét.
Szó szerint örvendeztem, és ezt az örömömet Tónival bírtam megosztani, aki a C2-vel követett, és hasonló módón emelkedett, bár ő 1800-on oldott. Egyből arra gondoltam, hogy így hamar feljutok a várva várt szintre, de mit csinálok akkor a sok szabadidőmmel. A magasban aztán legyengült az emelés 1 méter körülire, és itt jött ki a rutintalanságom, mert néha el is vesztettem még azt is, amikor a lencsefelhő fölött túl hátul keresgéltem.
Tóni ügyesebbnek bizonyult nálam, mert nemsokára már ő járt magasabban, és közvetített is a tőle megszokott módon: „hát itt most nagyon legyengült, hát itt már csak fél méter, itt meg sincs”- ráadásul én sem találtam ott az emelést, ahol az előbb még megvolt, így kezdtem elhinni a kezdeti örömöm ellenére, hogy nem bírok tovább emelkedni. Azonban nem ez volt a legrosszabb, hogy elvesztettem a jó kis 3 méteremet, hanem hogy a felhőzet szépen lassan kezdett összezáródni alattunk. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy még meglegyen a kellő talajlátásom, de úgy meg nem volt emelés, ezért úgy döntöttem, mivel kinéztem a távolban egy szép kis lenticularis-t, elmegyek, és megnézem, mit tartogat nekem.
Sajnos az összezáródó felhőzet miatt akkorát kellett kerüljek, hogy mire odaértem, már nem voltam valami extra magasan. Eközben a frekvencián meghallottam Pityesz hangját is, amin nagyon csodálkoztam, mivel elvileg az én gépemmel kellett volna, hogy repüljön. Aztán később elmesélte, hogy úgy fellelkesült a rádiózádunktól, hogy mi pikk-pakk fent voltunk 3000 méter fölött, hogy Peti odaadta neki a Cobrát, hogy nosza, gyorsan menjen utánunk. Ő a felhőzet összeállását alulról élte meg, így már nem tudott feljebb emelkedni.
Tóni azért még fölküzdötte magát 5000-ig, de folyamatos aggódását fejezte ki az összeállás miatt, ráadásul fölötte egy újabb felhőréteg volt, ezért úgy döntött, hogy inkább aláereszkedik, és leszáll. Szerintem jól döntött, már csak azért is, mert én úgy elkeveredtem a reptértől, hogy szembeszélben már meg sem akartam próbálni a hazatérést. Tudtam, hogy út közben van egy másik repülőtér, Krnov, és afelé vettem az irányt, hátha még találok valami használhatót, de persze semmi se volt, jó magasan értem oda, és volt időm végignézni, ahogy húzzák befelé a gépeket a hangárhoz. Nyilvánvaló volt, hogy mára vége az időjárásnak. Bejelentkeztem, és jó pár percbe telt, míg gondolom találtak valaki angolul tudót, aki visszaszólt a rádióba. Amúgy ez is egy gyönyörű szép kis repülőtér, a gyep leginkább egy golfpályához hasonlított, és a helyiek barátian fogadtak minket: a Tango Echo-t, és engem. És mintha csak itthon lennék, már hívtam is Tónit, hogy jöjjön értem. És mondom, a legviccesebb az volt, hogy az óra még csak fél 10-et mutatott. Ez új rekordom: ilyen korán még nem szálltam terepre.
