Kedd estét a meteor tanulmányozásával töltöttük. Azt kisilabizáltuk, hogy csütörtökön anticiklon közepén fog elhelyezkedni Csehország északi része, amiben sajnos a lefele áramlások az uralkodóak, szél meg egyáltalán nem jellemzi, viszont meglepő módon most ez a magasnyomás nem fog leragadni felettünk, így péntekre már el is hagyja a térséget, így jó eséllyel pénteken ismét jó idő lehet. Másnapra meg ennek az anticiklonnak az előoldalára kerülünk, gyenge széllel, aminek nyáron biztos örülnénk, de most fogalmunk sem volt (mint nagy ismerői a hullámtevékenység meteorológiájának), hogy ez itt a Jeseniki hegyekben mit jelent. A helyieket hiába is kérdeztük, csak a szokásos választ kaptuk volna: tomorrow will be a good weather. Végül abban maradtunk, hogy ma sem isszuk le magunkat, és nem dobjuk még kukába a napot, felkelünk a szokásos időben, és 6-kor találkozunk a gépeknél, aztán majd meglátjuk. Kint is voltunk hajnalban, de párás, borult idő fogadott, így úgy döntöttünk, hogy nyugodtan leülünk reggelizni, aztán meglátjuk mi lesz. A ránézésre használhatatlan időjárásban a délelőtt folyamán azért időnként fel-fel húztak gépeket, és kezdett gyanússá válni, hogy egyik sem jött vissza. Vagy mind terepre szállt, vagy csak van valami, amiben fent tudtak maradni. De valahogy közülünk senki nem vette a bátorságot, hogy személyesen is leellenőrizze mit rejtenek a felhők. De azért motoszkált a kisördög, és Tóni remek ötletére kimentünk a startra, hogy mégis rákérdezzünk, mi is itt a helyzet. Kint már csak egy német volt a földön, aki pihenőnapot tartott, mert az előző napokban úgy szétrepülte magát a Speedastirjával. Gyorsan rá is kérdeztünk, hogy ugyan mit látnak a többiek az időben. Láthatólag ő maga is csodálkozott, de azt mondta: “It works, it works”. Működik a hullám, és a társai 3000-3500 méter magasra tudtak emelkedni. Összenéztünk Tónival, hogy csak meg kéne próbálni, és Bőti Laci is lelkesnek bizonyult. Olyannyira, hogy már az előző napokban megígérte a feleségének, hogy elviszi a helyi Blanikkal, de Iza lemondta mondván, hogy majd akkor akar repülni, amikor szép idő lesz, és a felhők fölé lehet menni. Ezt egy kicsit benézte szegény, mert biztosan állíthatom, h élete egyik legnagyobb élményét hagyta ki. Mert nekem bizony pályafutásom eddigi legcsodálatosabb repülése lett ebből a felszállásból…
Végül Tóni összeült Lacival a Blanikban egy kis örömrepülésre, hogy egymást boldogítva és hasznosabbnál hasznosabb tanácsokkal ellátva próbálkozzanak a levegőben maradni, míg én maradtam a jól bevált Standard-nél. Már a vontatásnál gyanús volt, hogy nagyon közel vannak hozzánk a felhők, és a vontatópilótának még kerülnie is kellett, hogy ne felhőzzünk be. Aztán kiértünk a szokásos völgykatlanba, ahova máskor is szoktak húzni, és legnagyobb meglepetésemre ott nem volt teljesen zárt a felhőzet, kisebb-nagyobb területeken besütött a nap. Gondoltam itt jól elleszek, elutazgatok a felhők alatt, végülis nagyon szép ez a táj. A felhőalap 1600 méteren volt, amit hamar elértem, és hogy ne felhőzzek be, kimentem a felhő elé a napsütötte részre.
Ekkor ért a másik meglepetést, hogy az emelésem továbbra is megmaradt, így egy stabil 2 méterben emelkedtem a felhők mellett, előre hátra utazgatva. A látvány pazar volt, és nehezen leírható. Amerre kinéztem a kabinból mindenfele felhők voltak a géppel egy nívóban, úgy hogy a jobb szárnyvég az egyik gomolyt karcolta éppen, és előre-hátra haladva a gyenge szélben folyamatosan lehetett emelkedni egészen a felhők fölé, miközben egy érdekes és szűkülő perspektívában láthatja az ember a környéket, a hegyeivel, völgyeivel. Közben folyamatosan rádióztunk a blanikos brigáddal, akik hasonlóképpen voltak elragadtatva a látványtól, Salánki Tóni hangját is rég hallottam ilyen lelkesnek. És persze az infót is adtuk egymásnak, hogy ki merre van, milyen magasan, nehogy egyszer meglepetésszerűen egymással szembe haladjunk a nagy csodálkozásban. Aztán ez az időjárás még tartogatott nekem kellemes meglepetést, amikor belecsúsztam egy 4(!) méterbe.
Szó szerint megálltam benne tekerni, és 2500-on elhagytam a felhők szintjét (itt jegyezném meg, hogy a vastagságuk nem volt kicsi, kiszámolható, 8-900 méter!) és ebben a nem lassú liftben emelkedtem egészen 3000 méterig. Gyakorlatilag a felhők fölött „termikeltem”! Hihetetlen! És tényleg igaz, és ezt ott meg is jegyeztem a rádióban: a felhők felett mindig kék az ég. Verőfényes napsütés volt, kristálytiszta idő, kristálytiszta levegő. Alattam meg amíg a szem ellát vastag, hófehér felhőtenger. Mintha utasszállítóban utaznék, pedig ez a 4400, amit én vezetek! Arra ügyeltem, hogy talajlátásom mindig legyen, nem akartam véletlenül sem befelhőzni, így mindig a tenger valamelyik partján utaztam, ám nem is gondoltam volna, hogy a pilóta egy ilyen helyzetben mennyire el tudja veszíteni a navigációs képességét. Például meg sem lehet becsülni, hogy milyen magasan van a felhők tetejéhez képest, mert nincs tájékozódási pont, amihez mérni lehetne, így amikor jó 500 méterrel voltam felettük, akkor is olyan érzésem volt, mintha mindjárt neki mennék, és már szinte húztam a botot a kilebegtetéshez. A másik, hogy hiába figyelem mindig a talajt, mivel igen kis terület látható, és az egész felhőrendszer mozgásban van, ha valaki mégis alászállna, valószínűleg már nem ott lenne, mint ahol ő azt gondolja. Itt már tényleg csak a gps az egyetlen navigációs eszköz, ami segít a tájékozódásban. A nagy bámészkodásomban egy-kétszer előfordult, hogy átkerültem a felhő másik oldalára, és mivel nem tudtam a milyen magasan is vagyok a tetejüktől, nem mertem már arra visszamenni. Aztán egyszer egy olyan oldalára kerültem, ahol már csak merülés volt, így úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok, hogy megint feláramlást keressek, inkább visszatérek a reptérre, és lesüllyedek a felhőzet alapjára. Ez is látványos volt, mert egy kb. két focipályányi kék lukban spiráloztam immár lefelé, majd egy kis alagútban toltam kifelé 160-nal, közben a kezem végig a féklapon, hogy nehogy beszívjon ez a nem kicsi felhőtömb. Nagyon sajnáltam, hogy nem volt nálam kamera, mert iszonyatosan látványos volt, ahogy kerülgettem a foszlányokat miközben tartottam Mikulovice felé, mostmár egy teljesen más irányból, mint amerre felszálltam. Tényleg ez volt életem csúcs repülése, legalábbis ami a látványt illeti, bár semmilyen eredményt nem értem el vele, de már csak ezért érdemes volt elutazni ide. Szegény Petiék meg a földön kicsit kiszúrtak magukkal, mert amikor hallották az éterben, milyen élményeket szerzünk fent, már nem tudtak felszállni, mert már túl voltak pár Krusovicen és Kozelen :) És még mindig volt pár napunk…
