A szerdai örömrepülést és az eddig begyűjtött koszorúkat egy finom vacsorával ünnepeltük meg egy közeli étteremben, ahol helyi specialitásokat és természetesen pivot és becherochvkat fogyasztottunk. Másnap a várt magas nyomás térségünk fölé helyeződött, így a szikrázó napsütésben, ittlétünk óta először, pihenőnapot tartottunk. De tudtuk, holnap repülünk, mert a helyiek megmondták: „Tomorrow will be a good weather”. :)
És valóban, hajnalok hajnalán már kint toporogtunk a starton, és a felkelő nap sugarai már jól felkészített repülőket és felszállásra kész pilótákat értek. A lelkesedés megint nagy volt, mert gyönyörű lenticularisok voltak már a hegyek felett, és a szél is pont jó irányból fújt. Utolsó ellenőrzés, működik minden, logger megy, palack beállítva, magmérő, LX, 420 méteren, és már húzták is Pityeszt a Tangoecho-val, utána egyből Salánki Antit a C1-gyel, ők teljes koncentrálságban, hogy végre ma meglegyen a gyémánt magasságuk.
Utánuk közvetlenül Nagy Peti a 66-tal (és nem a 84-gyel, mint ahogy az előző napokban kerestem a rádión puszta cobrás megszokásból), majd Szabó Tibi, aki azért is jött ki, hogy rácáfoljon, amikor anno a magasságát repülte Pipishegyen, azt mondták neki, hogy jól nézzen körül a magasban, mert ilyet többet nem lát.
Mi, földön maradottak meg bementünk kivárni a sorunkat (hideg volt kint), reggeliztünk, ejtőztünk, közben hallgattuk a rádión, mi a helyzet. Hát a helyzet nem volt olyan jó, mint azt vártuk. Ugyan fent lehetett maradni, de közel sem voltak akkora emelések, mint az előző napokban, és a szél is gyengécske volt, így nem igazán lehetett 4500 méternél magasabbra emelkedni. Bár ahogy hallottam az éterben, a repülés így is élvezetes volt, a srácok elmesélése alapján lenyűgöző volt a felkelő nap fényében vontatni, és igen jól néztek ki a felhők közül kinyúló hegycsúcsok és a tv torony. De erről igazán az érintettek tudnának részletesebben mesélni és képekkel szolgálni. Az viszont tény volt, hogy a hideg megtette a hatását, mert 3 óra után már erős hastáji ingerekről panaszkodtak a rádióban, így a sajnos gyengülő időben a leszállás mellett döntöttek a fiúk. Az újabb 7000-es repülés most nem sikerült.
Nekünk meg Sibivel maradt a tanácstalanság, hogy felszálljunk vagy ne szálljunk. Úgy döntöttünk, hogy taktikázunk, ás várunk még egy kicsit, hátha javul az idő. Ment megint a szokásos kérdezősködés az épp leszálló gépektől, hogy milyen az idő, mondjanak már valamit. Vlasta szerint persze jó idő volt, de a férje, aki szintén oktató, ezt már nem erősítette meg, bár mondta, hogy fent lehet maradni, de ami fúj, az inkább már csak lágy őszi szellő. Aztán mégis a felszállás mellett döntöttünk, bár már csak két óra volt napnyugtáig, de ha már idáig elautóztunk, s holnap megyünk haza, tegyünk bele még pár órát a gépeinkbe és a startkönyvünkbe, jó darabig úgy sem szárnyalhatunk erre.
A vontatás már-már kínosan sima volt, és ilyen közel se húztak még a hegyhez. Erősen szugeráltam a variót, hogy mikor oldjak le, de azt odaszögezték a két méterhez. Aztán csak úgy érzésre, amikor 1400-on húzott (ilyen magasra kértem a vontatást) és kicsit mozdult felfelé a variométer tűje, meghúztam a kioldót, és vártam a szokásos 3 méteremet, de csak fél volt, de legalább az stabil. Kicsit utazgattam a hegygerinc Lee oldalán, és a viszonylag nyugodt időben néha fogtam 1 métert is. Aztán néha-néha a gyenge szellőben mégis alakult valami rotor felhő, és előtte egész jó emelést is lehetett találni. Így végre sikerült jóval a hegyvonulat fölé emelkedni, és csodálatos látvány nyílt ismét a vidékre. Most teljesen más arcát mutatta, mint eddig, de el kell hogy mondjam, ez is fantasztikus volt. A nap már nem sütött át a középszintű felhőkön, szürkületben volt a táj, és a hegyvonulattól délre mindent egy összefüggő felhőréteg borított, csak a magasabb hegycsúcsok kandikáltak ki belőle. Hihetetlen volt fentről látni, ahogy a Főn átbukik a hegyen, úgy folyt át rajta, mint egy folyam, lentről a völgyből, a hegygerincen átkúszva a másik oldalon egyszerűen semmivé foszlik.
Aztán végül ebben a gyenge időben is sikerült feljutni 2400-ig, ami tényleg hihetetlennek hatott, és gondoltam repülök egy kis távot a hegygerinc mentén, meglátjuk mi tartogat a hegy többi része. Végülis egy 40 kilométerre merészkedtem el, úgy hogy csak siklottam kisebb merülésekben, de inkább stabil emelésekben és tartásokban
Gyakorlatilag a magasságom nem csökkent, és csúsztam végig a cseh-lengyel határon, jobbra Lengyelország nagy síksága, balra pedig a Jesenik hegység. Igazán itt értettem meg, hogy hogyan tud ilyen gyenge szélben is kialakulni hullám, mert ezen a szakaszon volt látható, hogy a magas hegy után egyből egy teljesen sík alföld jön gyakorlatilag átmenet nélkül. Végül egy nagyobb merülésnél fordultam vissza, nem akartam már kockáztatni, hogy még egy szállítókocsizás legyen a dologból, elég lesz holnap az az 500 km, ami ránk vár. Ha kitaszkolnám a repülést, egy 160 km-t biztos ki lehetne hozni belőle, ami nem is olyan rossz, így este felé. Egy darabig Bőti Laci is elkísért, aki aztán utánunk még felszállt az Astirral, így egy nagyon élvezeteset végsiklottunk 2000-ről a hegyvonulat felett. Meg is jegyeztem, hogy ilyen sötétben se végsiklottam még. Idén utoljára hívtuk Jesenik infot, és napnyugtára földön voltunk. Már csak a gépek pakolása maradt hátra, de ebben már közel sem voltunk olyan lelkesek, mint a mögöttünk hagyott héten bármikor.
Még ha nem is sikerült mindenkinek a terveit 100 százalékosan megvalósítania, összességében egy sikeres és felejthetetlen táborban vettünk részt, amit jó darabig még emlegetni fogunk és a fotóinkat is büszkén tesszük közkinccsé. Örvendek, hogy én is megoszthattam itt veletek.