Idén nyáron a festői Litvániában volt szerencsém Rehus Csabi barátommal képviselni Magyarországot a 34. Vitorlázórepülő Világbajnokságon. Bő két héten keresztül küzdöttünk az elemekkel a 20m-es szárnyfesztávú, kétüléses gépek számára kialakított verseny-kategóriában. Litvánia gyönyörű ország, végtelen erdőkkel, tavakkal, egyfajta szegényes Skandinávia, annak minden bájával. Pociunai repülőtere is pompás környezetben, erdőkkel körülvéve, kitűnő infrastruktúrával várta a versenyzőket. Tájékozódtunk a verseny előtt, így tudtuk, hogy az ottani időjárás csak nyomokban tartalmaz a honihoz hasonló elemeket, de azért amivel szembesültünk, arra nehéz lett volna felkészülni. Mindenekelőtt, az időszak zömében koratavaszias időjárásban volt részünk. Alig valamivel nulla fok feletti hajnalok, csurom vizes, olykor deres fű reggel, majd rossz esetben 16-17, szerencsés napokon 20-22 fokos napi maximum hőmérsékletek borzolták a kedélyeket. Majdnem minden nap esett az eső is. Legtöbbször zárt felhőzetre ébredtünk, néha még a felvontatás is ilyen égkép mellett kezdődött, néhány alkalommal pedig az egész repülés egy húzó árnyék alatt zajlott. Fantasztikus élmény volt, hogy ilyen körülmények között is lehet repülni, sőt, a top pilóták elképesztő magabiztossággal mozogtak a zárt felhőzet alatt, alacsonyan is. A körülményekhez hozzátartozik, hogy ritkán jártunk 1000m felett ezen a versenyen. Sokszor a felhőalap sem volt magasabban, máskor az emelések gyengültek el ezen a szinten. Sajnos a ciklonális időjárás olyan értelemben is rányomta a bélyegét a versenyre, hogy csak nyolc versenynapot lehetett tartani két hét alatt.
A megmérettetés kezdete számunkra nagyon jól alakult, taktikus repüléssel második helyre kormányoztuk az Arcust az első versenyszámban, egy 2.5 órás, területek feletti szabadtávon. Az a nap tulajdonképpen már a repülés legelején eldőlt: a levegőben maradni, és a távra elindulni volt a legnehezebb – nem is sikerült, csak alig néhányunknak. A többiek csak órákkal később, egy esőzóna elvonulása után tudtak újra startolni, így lényegesen rosszabb körülmények között kellett repülniük. A verseny első felében aztán végig elég jól tudtunk haladni, így a közbülső hétvégéig folyamatosan az első hatban tanyáztunk összetettben. A második héten sajnos elrontottunk egy versenyszámot, két másikban pedig bődületes pechünk volt, így végül a 11. helyen, a mezőny első felének végén zártuk a világbajnokságot egy öt világbajnokkal tűzdelt kategóriában. Az eredménnyel alapvetően elégedettek vagyunk, de néhány hellyel előrébb végeznünk sem lett volna irreális. Gépünkön nem volt bogár-pucoló (a repülés közben a szárny belépőélére ragadt bogarakat damillal lehúzó, ezáltal a profilon az áramlást javító szerkezet), ez 2-3 versenyszámban komoly hátrányt jelentett, ami sajnos többszáz pontban mérhető. Utolsó napon például egy erős bollyal haladtunk, jó pozícióban, kényelmesen 90% feletti napi eredményre predesztinálva. Mígnem az utolsó emelkedés előtt egy nagyot kellett siklani egy leárnyékolt rész alatt. Itt az elbogarasodott szárnyunkkal nem tudtunk lépést tartani a többiekkel, 100m-rel alattuk értünk a termikbe, ami alul már nem volt meg, kihűlt a talaj. A többiek abból hazasiklottak, mi pedig még majd fél órát geberegtünk az utolsó 40 kilóméteren. Az ilyen bosszantó intermezzók ellenére nagyon élveztük az egész versenyt, rengeteget tanultunk a gyenge idős távrepülés titkaiból. A munkamegosztás nagyon jól működött a fedélzeten, én vezettem, Csaba pedig folyamatosan számításokat végzett, különböző forgatókönyveket vázolt fel, és figyelte a versenytársakat. A lehetőségekből aztán igyekeztünk, az intuitív szempontokat is figyelembe véve, végső döntéseket hozni. A közös spontán elemzések már csak azért is előnyünkre váltak, mert minden döntést meg kellett vitatni, érvelni kellett mellettük/ellenük, így kiforrottabbak lettek az elképzeléseink. Szerencsére mindhárom kategóriában születtek magyar részsikerek, sztenderdben Vámosi Tomi (Opitz Nándor Repülőklub) egyik nap harmadik, míg klub osztályban Siket Zsolti (Dunaferr Repülőklub) utolsó nap napi győztes lett!
Héhány érdekesség a litván időjárásról:
- Az erdők szerepét az időjárás alakításában nem lehet felülbecsülni. Egyfelől a legjobb termikus területek is felettük találhatóak, másfelől viszont nagyobb esők után a lombos erdők rengeteg nedvességet nyomtak ki magukból, hatalmas Ac-leárnyékolásokat eredményezve már a nap korai szakaszában.
- A homokos, vízzáró réteg nélküli talaj okán akár többnapos eső után is egyből repülhető időjárás alakult ki, ahogy elállt a csapadék.
- Nagy leárnyékolás esetén, ahol megjelent egy kis besugárzás, ott pillanatok alatt termik is kialakult. A rutinosabb pilóták nagy magabiztossággal közlekedtek ezen foltok között…
- Gyakran volt megfigyelhető, hogy nagyon hamar túlgerjedt az időjárás, a gomolyfelhők feltornyosodtak, tetejük rétegfelhőként szétterült, árnyékot képzeve. Ugyanakkor, szemben az otthon tapasztaltakkal, ilyenkor nem árnyékolódott le teljesen a terület, hanem beállt egyfajta egyensúlyi állapot, melyben egyfelől mindig maradt valamennyi besugárzás, másfelől az árnyék lefojtotta a zivatarhajlamot. Ezáltal hosszú órákra stabilizálódott ez a nem túl sok jót ígérő, ugyanakkor repülhető felhőkép.
- Tanulság, hogy ilyen bizonytalan időjárásban a legkisebb hiba is végzetes lehet, nüansznyi különbségekből alakultak többszáz pontos napi eltérések pilóták között. A siker záloga annak felismerése, mikor kell a lehető legkonzervatívabb repülési taktikára váltani a levegőben maradás érdekében, és mikor kell ugyanakkor felgyorsítani, hogy a sebesség is megmaradjon. Szinte minden nap különösen izgalmasan alakult a végjáték ilyen szempontból.
Végezetül szeretném megköszönni lelkes földi segítőnknek, Üveges Bandi klubtársunknak a fantasztikus kiszolgálást! Bandi nélkül nem csupán eredménytelenebbek lettünk volna, de valószínűleg meg is fagytunk és éhen is haltunk volna :)
A részletes eredményeket ide kattintva találjátok.
Jó telet, jövőre pedig mielőbbi szezonkezdést kívánok mindenkinek!
Üdvözlettel: Kiss Dani
